Irodalmi kritika és kalligram 5.

kétELFAJZOTTAK - Alapult Krisztus Előtt 60-ban, Pécs

Választott könyv:
Rachael Lippincott - Mikki Daughtry - Tobias Iaconis: Két ​lépés távolság

 

 


Így, 2020 közeledtével határozottan állíthatom, hogy a 2010-es évek a terminális betegségekkel rendelkező tinédzserek szerelmes történeteinek évtizede volt. A 2012-ben megjelent Csillagainkban a hibával John Green egy új alműfaját hozta létre a Young Adult romantikával fűtött világának. Azóta szinte minden második szerelmes történet kórházban játszódik, illetve minimum a szerelmespár egyik tagja gyógyíthatatlanul beteg. Úgy tűnik a mai világban, ahol végtelen mennyiségű információ és impulzus ér minket a média felől, már nem elég stimulálóak a célközönség számára a tradicionális szerelmes történetek, a Damoklész kardjaként a főszereplők feje felett lebegő halálérzet is szükséges – persze ettől függetlenül odáig 2019-re sem sikerült elérnie a modern világnak, hogy normalizálódjon a fikciós alkotásokban a főszerepben lévő LMBT párok jelenléte, de persze megeshet, hogy csak nekem személy szerint van elegem a heteronormativitásból. Mindezek nem tartották vissza Rachael Lippincottot, Mikki Daughtry-t és Tobias Iaconist attól, hogy kiadják művüket, és megpróbáljanak új színt csempészni ebbe a túlreprezentált történettípusba.

A könyv középpontjában a cisztás fibrózisban szenvedő Stella Grant áll, akinek tüdeje csupán 35%-os kapacitással bír. Egy megfázás és a tüdőkapacitásának drasztikus csökkenése miatt behívják egy egy hónapos kezelésre a kórházba – ám ezúttal nem csupán saját egészsége a tét. Nővére, Abby egy sportbalesetben meghalt, aminek következtében szülei elváltak egymástól. Stella, aki eddigi életét úgy élte le, hogy megbékélt korai halálának gondolatával, hirtelen szembesül a ténnyel, hogy életben kell maradnia – hiszen szülei nem bírnák ki fiatalabb lányuk elvesztését is. Kórházi tartózkodása alatt találkozik Will Newmannel, aki nem csupán cisztás fibrózisban szenved, hanem B. cepaciában is. Mivel a  B. cepacia egy gyógyíthatatlan betegség, Will csupán egy kísérleti kezelésben vesz részt – ő azonban legszívesebben kiszabadulna a fehér falak közül, hogy világot láthasson. Édesanyja, aki megszállottan ragaszkodik hozzá, hogy minden lehetséges kezelést kipróbáljanak, szinte már csak a betegséget látja a fiából, teljes gőzerővel azon dolgozva, hogy megszüntesse a problémát – közben azonban elhanyagolja anyai teendőit. Így találkozik egymással a két krónikusan beteg fiatal, ám mivel a cisztás fibrózisosok között fenáll a keresztfertőzés esélye, minden esetben meg kell tartaniuk a 3 lépés távolságot. Stella először csupán azért tölt időt Willel, hogy kötelezze a fiút kezelései elvégzésére, ám hamarosan menthetetlenül egymásba szeretnek. Úgy döntenek, most az egyszer ők lopnak vissza a betegségtől: mégpedig egy lépés távolságot.

A főszereplő, Stella karaktere görcsösen szabálykövető, és az írók gyakorlatilag az egész személyiségét erre a rendszeretésére építik fel. Nem éreztem háromdimenziós karakternek, a történet végén pedig egyenesen a saját elveivel szembemenő döntéseket hoz. Kedvelhető személyiség, ám nem okozott maradandó élményt. Will egész jellemét a szabadság utáni vágyódás határozza meg – egész életét azzal tölti, hogy a kórházakon kívüli világ után vágyódik, és közben cinikusan szemléli az egészségügy rideg világát. Édesanyjával való kapcsolata kivételesen komplex, és különösen örültem, hogy kettejük konfliktusa nem csupán megoldódott, de mind a két szemszöget bemutatta nekünk a történet. Fontos része a könyvnek, hogy nem a felnőttek szavát állítja be alapvető igazságnak – létjogosultságot ad a fiatalok véleményének, illetve számonkéri a szülők viselkedését. Kiváló jelenet és példa erre az egyik nővér, Barb beszéde Stella szüleihez, ahol szembesíti őket az igazsággal, miszerint az, hogy csak a saját magánéleti problémáikkal foglalkoztak, meggátolta őket abban, hogy észrevegyék, a saját kapcsolatuk megromlását lányuk mentális és fizikai egészsége is megsínyli. Kiemelkedő karaktere számomra a történetnek Poe, Stella szintén cisztás fibrózisos legjobb barátja, aki ugyancsak kismértékben szerepel a cselekményben, mégis szinte életre kel az olvasó előtt a könyv lapjain. Will és Stella legjobb barátait gyakran felületesnek és feleslegesnek éreztem, mintha csupán azért lettek volna beleírva, hogy az írók megmutassák, a két főszereplőnek a kórházon kívül is van élete – ami nem lett volna baj, de túl nagy jelentőséget akart nekik biztosítani a történet ahhoz, hogy csak ilyen mértékben legyenek kidolgozva. Összességében a karaktereket kissé sarkalatos személyiségeknek és egysíkúaknak találtam, akik egymás mellett ugyan megállták a helyüket, de egyedül már nem.

Az írók névleges célja az volt a könyvvel, hogy felhívják a figyelmet a cisztás fibrózisra és az emberek ezreire, akik emiatt a kórházakban töltik el életük nagy részét. Viszont ehhez képest a cselekmény gyakran átsiklott az orvosi és egészségügyi részleteken, gyakran nem magyarázva el bizonyos dolgok vagy koncepciók relevanciáját, illetve csupán felületesen említve azt. Meg tudom érteni, hogy a tizenéves célközönség számára ez kielégítő lehet, és az alkotók nem akarták szakzsargonnal fárasztani az olvasó agyát, de véleményem szerint egy könyvnek, ahol egy betegség áll a középpontban, nem szabadna háttérbe szorítani a tudományos aspektusát.

Legnagyobb problémám azonban nem a cselekményszállal volt. A Két lépés távolság fogalmazásmódja őszintén szólva gyenge. Túlzottan nagy, szép és mély témákkal foglalkozik ahhoz, hogy olyan kifejezésekkel dobálózzon, mint az „olyan finom vagy, mint egy légkalapács”. Ezek a szófordulatok, gyerekes mondatok és párbeszédek számomra abszolút kivették a súlyt és az igazán mély érzelmi töltetet a történetből. Emellett E/1-ben íródott, ami véleményem szerint csak akkor lehet minőségi – és amit akkor érdemes használni – , ha kiválóan tud fogalmazni az író, így nem vonja el az olvasó figyelmét a történetről azzal, hogy mindent egyes szám első személyben hallunk; a karakter belső gondolatfuttatásait akarja kifejezni (lásd: Szólíts a neveden) vagy humorosabbá akarja tenni a művet (lásd: Rick Riordan, Andy Weir). Ez a Két lépés távolságra semmilyen szempontból nem érvényes. Illetve ez már csak az én személyes problémám, de 11 éves korom óta nem tudok komolyan venni váltott szemszögből íródott művet – legalábbis YA-t nem, mert Jodi Picoultért bármikor tűzbe vetném magam.

Az imént említett gyerekes fogalmazásmód számomra összeegyeztethetetlen volt a nagy gondolatokkal, amit a könyv reprezentálni akart. Mégis a központi szerepet betöltő probléma – miszerint sohasem érintheted meg azt a személyt, akit a legjobban szeretsz – a szívemhez szólt. Néhány elszórt pillanatban a történet megtalálta önmagát, és bevallom, engem is megríkatott. Túlzottan szívszorító a gondolat, hogy ne tudjam megölelni a barátaimat, ha szükségem van rájuk – így az empátiámat kihasználva, bizonyos szempontból engem is meg tudott nyerni a könyv.

Szeretném emellett leszögezni, hogy bár már lassan krónikus betegségekben szenvedő szerelmesekre gondolni sem bírok a média által mutatott eltúlzott koncepció miatt, fontosnak tartom, hogy a könyv beszél ezekről a nagy társadalmi rétegeket érintő végzetes betegségekről. Azzal viszont nem tudok egyetérteni, hogy a mai közmédia – és bizonyos tekintetben ez a könyv is – arra használja fel ezeket a nagyon is valóságos, tragikus problémákat, hogy nagyobb súlyt adjon egy szerelmi történetnek. Egy ilyen betegség drámai hatás érdekében való felhasználása szerintem semmilyen szempontból nem etikus.

Összességében ez egy korántsem korszakalkotó mű, és megvannak a maga hibái. Sokszor az az érzésem volt, hogy több akart lenni, mint amire kapacitása volt – de gyanítom, hogy a Cole Sprouse-ért epedező tinilány-tömegeknek ez nem jelentett különösebb fennakadást a történet élvezésében. Viszont szívhezszóló központi motívuma miatt – ha nem is sikerült becsempésznie magát a szívembe – de bizonyosan elgondolkodtatott a témáról.

két

A kalligramot közösen készítettük a csapattal. Azt a jelenetet próbáltuk visszaadni, amikor Will és Stella először mennek randevúzni. A tüdővel a betegséget akartuk szimbolizálni, ahogy folyamatosan a fejük felett lebeg és elválasztja szerelmeseket.