Hajnali zápor a Holdon

 


5045: Valahol a végtelen űrben.

7 napja annak, hogy a Föld végleg megsemmisült.
Az emberek azt mondják, a hetes isteni szám, hiszen Isten 7 nap alatt teremtette a Földet és 7 nap alatt is pusztította el. Bár ezt senki nem tudhatta előre.
Talán a mai napon végre történik valami, talán véget ér ez az egész céltalan sodródás.
Talán a mai napon Isten végre ad egy kis pihenőt. Ahogy az neki is kijárt…

– Hé, Hope! – a gondolataimból Raphael húzott vissza a valóságba. – Ezt látnod kell!
Elindult az ideiglenes otthonunk irányító részlege felé, majd kimutatott a hajótest oldalán sorban elhelyezkedő kör alakú ablakok egyikén.
– Megint a Hold. A feljegyzéseim szerint minden éjjel pontban éjfélkor ez történik.
Kinéztem az ablakon és hirtelen félelem töltött el. Nem mintha félelmetes lett volna, amit látok, éppen ellenkezőleg: a leggyönyörűbb dolog, amit ember valaha láthat.
Olyan volt, mint az eső. Szakadatlanul záporoztak a cseppek, mégis mintha sosem értek volna földet. De már akkor tudtam, ahogy mindenki ezen a hajón, hogy ezek nem egyszerű esőcseppek. Hiszen vérvörös hullámokban záporoztak, a végtelenből a Holdra.
– És mi is ez pontosan? – kérdeztem tőle értetlenkedve, hiszen sosem mesélt erről ezelőtt.
– Tudományosan megfogalmazva: gőzöm sincs!
– Márpedig ezt mindenképpen ki kell derítenünk – mondtam és lassan elindultam az irányítópanel felé, ahol a többiek már nyugtalanul vártak.
– Hé, ti tudtok valamit erről a dologról odakint? – kérdezte Ashton, aki hátratett kézzel, feszülten állt a helyiség közepén.
– Sajnos nem, de minél több időt vesztegetünk beszédre, annál később fogunk akármit is megtudni – mondta Raphael.
– Lazíts egy kicsit, haver – szólt rá Luke –, hiszen az űrben vagyunk! Ez egy életre szóló kaland!
– Lehet, hogy igazad van, de ha holnap meghalunk attól a valamitől odakint, már nem fogsz sokáig emlékezni rá.
– Oké srácok elég lesz! – szóltam közbe, hogy megelőzzem a vitát. – Most az a legfontosabb dolgunk, hogy közelebb kerüljünk az Esőhöz.
– Oh, szóval már neve is van! – szólt közbe szarkasztikusan Raphael.
Figyelmen kívül hagyva Raphael megjegyzését Maggie-hez fordultam.
– Mivel te vagy itt az egyetlen, aki konyít is valamit a világűrhöz, szerinted mit kellene tennünk?
– A legjobb az lesz, hogyha megpróbálunk leszállni a Holdra.
– De hiszen az túl veszélyes! – szólt közbe Ashton. – Mi lesz, ha valami balul sül el?
– Majd óvatosak leszünk – mondtam, és a többiekhez fordultam. – Tudja valaki, hogy kell landolni ezzel az izével?
– Azt hiszem, én vagyok a legalkalmasabb a feladatra. Minden szabadidőmet videójátékokkal töltöm – mondta Luke, miközben elfoglalta a helyét az irányítópultnál.
– Jól van. Először is: közelebb kell jutnunk a Holdhoz – szólt Maggie, majd leült Luke mellé.
– Azt hiszem, az menni fog! – mondta Luke, majd bizonytalanul elkezdte nyomkodni az irányítópanelt.
A panelen felragyogott a zöld lámpa, majd a hajó mozgásba lendült.
Minél közelebb kerültünk a Holdhoz, annál bizonytalanabb lettem és ezt éreztem a többieken is. Mi lesz, ha nem sikerül leszállnunk? Hiszen Luke nem képzett űrhajós, ahogy egyikünk sem az.
A gondolataimból Maggie riasztott fel.
– Mindjárt ott vagyunk.
– Szerintem ez még mindig nem jó ötlet – szólt közbe Raphael.
– Most az egyszer egyetértek vele – mondta Ashton, Raphaelre mutatva.
– Innen már nincs visszaút – mondtam, majd Luke-hoz fordultam. – Készen állsz?
– Mindig!
A Hold fölött lebegve elgondolkoztam rajta, vajon mit találhatunk majd ott? Vajon ez lesz az új otthonunk? Vannak más emberek is ott, vagy mi leszünk a Föld pusztulása óta az elsők, akik a Hold ismeretlen földjére lépnek?
– Hope, azt hiszem valami baj van! – szólt aggodalmasan Maggie.
– Mi történt?
– A Hold mágneses ereje erősebb, mint gondoltam.
– És ez mit is jelent pontosan?
– Azt, hogy a hajó baromi gyorsan közelít a Hold felé, valószínűleg nem tudunk lelassítani.
– Luke, tudsz valamit tenni az ügy érdekében?
– Sajnos nem, túl nagy a vonzóerő, még én sem bírok el vele.
– Tudtam, hogy rossz ötlet ez az egész. Mind meghalunk! – kezdett el aggódni Raphael.
– Ne legyél ilyen drámai! Senki sem fog meghalni – mondtam, majd Luke-hoz kezdtem beszélni.
– Próbáld meg annyira lelassítani a hajót, amennyire csak tudod!
– Megteszem, ami tőlem telik.
Hirtelen elfogott a félelem. Tudtam, hogy Luke nem fogja tudni lelassítani a hajót. Tudtam, hogy be fogunk csapódni a Holdba.
De abban nem voltam biztos, hogy meghalunk. Hiszen okkal indultunk oda. Azért, hogy kiderítsük, mi is valójában ez az Eső. És aki okkal tesz valamit, mindig elér a céljához.
– Sajnálom srácok, de nem megy – szólt Luke, majd egy pillanattal később elértük a Hold felszínét.

Az ájulásom előtti utolsó pillanatban láttam meg azt, ami örökre megváltoztatta az életem.
A két furcsa, vörösben izzó alakot, ahogy a vérvörös hajnali záporban a hajóroncs felé sétálnak.

Csapat neve
Könyvlegyek