Hajnali zápor a Holdon

Ami eddig történt

A nevem Eliza és a Holdon élek. Tudom, hogy bulisnak hangzik, bár én itt nőttem fel. A szüleim űrhajósok voltak és bedöglött az űrrakétájuk mikor épp űrtúrán voltak. Édesanyám akkor már terhes volt velem, de mégis elengedték erre az útra, mert azt hitték nem lesz semmi gond. Viszont egy meteor csapódott a tankba és csak épphogy sikerült letenniük az űrrakétát a Holdra. Egy ideig eléldegéltek a rakétában, de mikor fogyni kezdet az oxigén tenniük kellett valamit. Végül édesanyám úgy döntött körülnéz a Holdon. Meglepetésükre találtak egy régen épült kupolát. Hosszú ideig szerelték a motorokat és végül sikerült feléleszteniük, így életet leheltek a kupolákban, melyek világítani kezdtek, mint a karácsonyfa égősorai. Felfedező útra mentek és megnézték az összes kupolát, majd később egy liftet találtak, ami levezetett a Hold belsejébe, ahol egy kisebb kórterem volt, ahol végül én meg is születtem. Édesanyám belehalt a szülésbe, így sajnos nem ismertem őt, de édesapám sokat mesélt róla és egy képet is kaptam tőle, így pontosan tudom, hogy nézett ki anyám. És azt is pontosan tudom, hogy mennyire hasonlítok rá. Ma van 1 éve, hogy édesapám elhunyt és ma lettem 20 éves. Milyen ironikus, hogy anyám és apám is pont azon a napon vesztették életüket amelyik nap születtem... Na de elég a háttér sztoriból és kezdődjön a történetem.

Napjainkban

Ma boldogabban ébredtem, mint eddig bármikor az utóbbi egy évben és úgy döntöttem végre összeszedem magam. Felkeltem és fogat mostam a fürdőbe, majd felöltöztem és neki is kezdtem a takarításnak. Kitakarítottam a kupolámat, vagyis bocsánat, a szobámat, majd a folyosókról összeszedtem a szétdobált szemetet. Rendbe raktam a veteményes kupolát, ahol most épp krumplit, répát és retket termesztek. Elmentem a kúthoz, ami itt annyiból áll, hogy egy hatalmas tartályból víz ömlik ki és ez a kút újra és újra át szűri azt. Így nem fogok kiszáradni és a növényeket is meg tudom locsolni. Persze csak mértékkel hisz nem örök életű ez a tartály. Nem tölti újra a vizet csak úgy a semmiből. Ki takarítottam a mosdót és minden kupolát. Majd úgy döntöttem kimegyek egy kicsit. A nap a Holdat is ugyancsak megvilágította, de a Föld egyszerűen gyönyörű volt, mind nappal, mind éjszaka. A zöld táj, a kék vizek, éjszaka pedig a kivilágított országok. Apa mesélt róla, hogy milyen a Föld és azt is elmondta, hogy ott rengeteg a felnőtt és a gyerek, valamint vannak állatok meg növények és nem csak olyanok, mint a krumpli meg a répa, hanem virágok és magas fák. Csodálatos lehet. Álmodozásomból egy hatalmas robaj ébresztett fel, majd éles fény hasított a retinámba én pedig futni kezdtem a kupolák felé. Addig rohantam még ki nem fulladtam és végül rávágtam a nyitó szkennerre és imádkoztam, hogy ne most romoljon el. Végül mikor sziszegve kinyílt az ajtó én gyorsan beszaladtam és magamra zártam az ajtót. A kupola üvegén keresztül néztem abba az irányba, ahonnan futottam és hatalmas füstöt láttam arra szállingózni. Vártam ott vagy 20 percet hátha történik valami, majd végül mozgásra lettem figyelmes. Egy ember jött abból az irányból botladozva felém. A sisakja miatt nem láthattam, hogy hogy néz ki, de zöld űr ruhát viselt és közepes termetű lehetett. Pár lépést tett, majd megállt, szétnézett és összeesett. Abban a pillanatban, hogy földet ért, rácsaptam a nyitó szkennerre és kiszaladtam érte. Mikor odaértem a vállamra vettem a kezét és minden erőmet beleadva próbáltam bevinni a kupolába. Odabent aztán óvatosan leültettem a földre - vagyis kb. leejtettem - és leszedtem a sisakot a fejéről. Félre dobtam a sisakot és a másik falig hátráltam, mikor megláttam, hogy ez egy fiú. Ijedtségemből az ébresztett fel, hogy a fiú fájdalmában nyögött egyet és az oldalához kapott. Gyorsan hoztam egy párnát és óvatosan lefektettem a földre, kihámoztam az űr ruhájából és láttam, hogy egy nagyon ronda vágás van az oldalán. Hoztam nedves rongyot, fertőtlenítőt, tűt és cérnát. Óvatosan a sebhez érintettem a fertötlenítős rongyot, mire a fiú szisszent egyet és az oldalához kapott. Gyorsan elkaptam a kezét mielőtt belenyúlt volna a sebbe. A másik kezemet pedig a hasára raktam.

-Kérlek. Ha hallasz engem. Ki kell tisztítanom a sebed és össze is kell varrnom. Az érzéstelenítő elfogyott már vagy 5 éve, így fájni fog, de ki kell tartanod. - simítottam el egy hajtincset a homlokából, mire helyeslően mordult egyet. Óvatosan elengedtem a kezét és visszatértem a sebhez. Fertőtlenítettem és összevarrtam. Varrás közben párszor nyögött egyet a fiú, de végül strapabíróbb volt, mint én 2 éve mikor megszúrta a vállamat egy bökő és össze kellett varrni. /A bökő egy skorpió szerű lény csak sokkal nagyobb/. Végül bekapcsoltam a nyitókupolában a fűtést, mert láttam, hogy remegni kezd és ráterítettem egy pokrócot is. Nagyon imádkoztam, hogy ne legyen beteg, mert lázcsillapítóból már csak 10 szem maradt és még sokáig szeretnék élni. Ennél a gondolatmenetnél megfagytam és hatalmasra nyitott szemmel a fiú felé fordultam. Most jöttem rá, hogy az, hogy ő itt van, az azt jelenti, hogy valószínűleg itt is marad.

-Nyugodj meg Eliza. Nem lesz semmi baj. Mély levegő. - kaptam a mellkasomhoz és még mindig a fiút bámultam. - Ez csak egy fiú ember. Nem egy gyilkos dorgó. /A dorgó egy vézna, csont és bőr szerű lény hosszú karmokkal és a sikítása halálos/ - motyogtam magamban. Majd elkezdtem fel alá járkálni mellette és tovább motyogtam magam elé.

-Szia. -suttogta a fiú mire felé kaptam a fejem és hátrálni kezdtem. A szeme még csukva volt. Először arra gondoltam, hogy biztosan magába beszél, vagy álmodik valamit, de végül kinyitotta a szemét, nekem pedig emlékeztetnem kellett magam, hogy vegyek néha levegőt.

-Lélegezz. - suttogtam.

-Tessék? - motyogta és a hajába túrt miközben megpróbált felülni.

-NE! - kiabáltam rá mire megállt a mozdulat közepén. - I-i-izé. N-n-nem szabad felülnöd. A s-s-sebed. - mutattam az oldalára mire fintorogva az oldalára nézett és visszatette a fejét a párnára.

-Most akkor itt kell feküdnöm? Meddig? - nézett rám kissé mérgesen összehúzott szemöldökkel. Olyan lehettem, mint egy ijedt kiskutya és az, hogy ilyen szemekkel nézett rám az nem sokat segített a helyzeten.

-Ne h-h-haragudj. H-h-hozzak esetleg még párnát? Vagy inni? Vagy éhes vagy? Vagy takarót? Fájdalomcsillapítót? – hadartam el egy pillanat alatt. Mire elnevette magát és fintorogva az oldalához kapott.

-Tessék? – mosolygott rám, mire melegség öntötte el az arcomat. Apa erre mindig azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy paradicsom, úgyhogy gyorsan elfordítottam az arcomat. – Kérlek…. csak... nem ülnél ide mellém? – paskolta meg maga mellett a padlót.

-Mingyárt jövök. – hadartam és elszaladtam. Arra gondoltam, hogy hozok egy pohár vizet és egy kevés ételt, hisz biztosan szüksége lesz rá, hogy felépüljön. Megakadt a szemem a székekre rakott kispárnákon, felkaptam az egyiket és visszamentem hozzá. Letettem a kispárnát mellé és óvatosan leültem rá.

-Hoztam vizet meg egy kevés ételt. – nyújtottam felé a kezem, majd leesett, hogy rá parancsoltam, hogy nem ülhet fel, így kénytelen leszek segíteni neki. – Ohm... Segíthetek? – néztem rá a frufrum mögül mire bólintott egyet.

-Kérlek. – mosolygott rám, majd kinyújtotta a kezét, megragadta a párnám és közelebb húzott magához, mire sikkantottam egyet. Komolyan! – Így ni. Nem harapok. – megint paradicsom lehetek, de ő csak vigyorog tovább. A tarkójára csúsztattam a kezem mire kissé összerezzent. – Úristen de hideg a kezed.

-Jézusom ne haragudj. – húztam volna el a kezem, de rájöttem, hogy akkor valószínűleg koppanna a feje a kövön. Vettem egy mély levegőt, majd megitattam és megetettem a vendégemet. Mikor mindezzel végeztem megnéztem a sebét és úgy döntöttem nem maradhat tovább a földön. – Szerintem, ha nagyon óvatosak vagyunk, akkor felkelhetsz és alhatsz az egyik ágyban a föld helyett. – húztam el a számat mire rám mosolygott.

-Rendben. – nyújtotta a kezét én pedig segítettem neki felkelni. – Amúgy, hogy is hívnak?

-Eliza vagyok, de hívj csak Liznek. – motyogtam és próbáltam minél kevésbé hozzá simulni az oldalához, csakhogy egy éve nem értem hozzá senkihez és úgy éheztem az emberi érintésre, mint még soha. – Téged, hogy hívnak?

-A nevem Lucas, de hívj csak Lucnak. – mosolygott rám, majd nyögött egyet és az oldalához kapott volna, de időben leesett neki mit csinál. Bekísértem az egyik szobába és segítettem neki lefeküdni. – Itt maradsz velem még egy kicsit? – nézett rám és láttam, hogy az álmosság elhomályosítja a szemét, viszont a kíváncsisága erősebb annál.

-Kérdezz csak. – húztam oda egy széket az ágya mellé és leültem rá.

-Egyedül vagy itt? Hogy kerültél ide? Mióta vagy itt? És mi ez a hely? – hadarta el.

-Igen egyedül. A szüleim gépe bedöglött és itt kötöttek ki. 20 éve, itt születtem. Ez azt hiszem egy régi kutatói bázis lehet.

-Hol vannak a szüleid? Hogy-hogy nem mentetek haza?

-A szüleim… nos… halottak. És mi… hát apáék hajója teljesen strapára ment és nem tudták megjavítani, így itt ragadtunk, aztán megszülettem és úgy döntöttek anyáék, hogy nem tesznek ki ilyen életveszélynek, így itt maradtunk.

Sokáig beszélgettünk még, mesélt a családjáról, meg hogy ő épp a Marsra tartott a gépével, de sajnos kifogyott az üzemanyag ugyanis kilyukadt a tartály. 5 évet tanult mielőtt levizsgázott és engedélyezték az utat számára. Van egy öccse és a szülei életben vannak. A kutyáját Teónak hívják és elmondása szerint „mocskos egy dög” bármit is jelentsen ez. Egy ideig még kérdezgetett, majd bejelentettem, hogy aludnia kell és megkért, hogy meséljek neki amég el nem alszik, végül én is lefeküdtem.

Hajnalban

Kócosan, izzadtan és a takarót magamra csavarva ébredtem a rémálmomból. Egy kéz simogatta az arcomat, így azt hittem még mindig álmodom, de aztán hallottam a nevemet.

-Liz. Kérlek nyugodj meg. Itt vagyok. - suttogta egy hang. Először azt hittem, hogy apám az, de aztán fejbe vágott a valóság.

-Luc. - suttogtam, mire sóhajtott egyet és valamelyest megnyugodott. - Nem szabadott volna felkelned. - nyitottam ki a szemem, de nem láttam semmit olyan sötét volt. A kezemet az arcomra rakott kezére tettem. - Le kell feküdnöd. - Éreztem, hogy kissé lesüllyed az ágy és befekszik mellém. - Nem pont erre céloztam.

-Ohh, ne haragudj. - kelt volna fel, de a karjára raktam a kezem és megállítottam a mozdulat közben. Nem kellett ahhoz látnom, hogy tudjam, hogy engem néz, majd pár pillanattal később éreztem, hogy elsimít egy hajtincset az arcomból. - Annyira gyönyörű. - suttogta én pedig levegő után kaptam, de aztán elvette a kezét az arcomról, így én úgy csináltam, mint aki már vissza aludt, hogy ne legyen kínos a helyzet.

10 nappal később

-Egész jól néz ki a sebed. Már nem olyan vészes. De csúnya heg marad utána. - húztam el a szám, majd vissza mosolyogtam rá, mikor láttam, hogy mosolyog. Elpakoltam a fertőtlenítő szereket a rongyokat pedig elvittem a mosó kupolába.

-Tudod azon gondolkodtam, hogy megnézném a gépet. Lehet, hogy meg tudnám javítani. - szavai hallatán lefagytam és lassan felé fordultam. A gondolat, hogy eljussak a Földre és ezt vele tegyem meg. Elöntötték a szememet a könnyek, ha arra gondoltam, hogy anyáék nem élhetik meg mindezt. - Nem muszáj, ha nem akarod. Én csak... Kérlek ne sírj. - nyújtotta felém a kezét, majd inkább maga mellé tette. Olyan kis zavart volt. Nem tudta mit csináljon, vagy mit mondjon.

-Nem ezért sírok. Bocsi. Persze. Nézd csak meg. Segítek. Ha szükséged van valamire, csak szólj. - mosolyogtam rá és elöntött egy furcsa érzés. - Luc. Lehet egy kérésem?

-Persze. Mit szeretnél Liz? - fordult vissza felém az ajtóból, miután elindult a szkafanderekhez.

-Megölelnél? - kérdeztem elpirulva. - Tudod. Mióta apám meghalt. Azóta nem ölelt meg senki. Én csak arra gondoltam… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert elém lépett és széttárta a karját. Karjaimat a nyaka köré kulcsoltam, ő pedig fél kezét a derekamra rakta, a másikkal pedig beletúrt a hajamba és arcát a nyakamba temette. - Köszönöm. - suttogtam és elmerültem az ölelésben.

Később Luc és én kimentünk megvizsgálni a gépét. Jó pár repedés és horpadás volt rajta, de a legnagyobb gondot a tank jelentette, ugyanis kilyukadt. Visszamentünk a kupolákba és keresgélni kezdtünk, hogy mit használhatnánk fel. Kupacokba raktunk különböző anyagokat. Találtunk fúrót, kalapácsot és a kupac legmélyén egy heggesztőt. Igazából Luc mondta, hogy mi micsoda és hogy mi az, ami kell és mi az, amire semmi szükség. Amíg ő kint szerelt én megkerestem anyáék feljegyzéseit arról, hogy mennyi üzemanyag kell, hogy eljussunk innen a Földre és hogy milyen messze van stb.

A kutatás és szerelés közben Luc folyton csipkelődött velem. Néha oldalba bökött, volt, hogy végig simított a hajamon, de mindezt mindig úgy, hogy rám se nézett. Mintha csak véletlen történt volna. Aranyos volt és mindig nagyon vicces arcot vágott mikor megkérdeztem miért csinálja. Úgy csinált, mint aki ártatlan és azt sem tudja miről beszélek.

Körülbelül 5 héttel később kész lett a EXL2-es. Legalábbis Luc így nevezte el a hajónkat. Aznap éjszaka sokáig fent voltunk. Lefeküdtünk az ágyamba és néztük a csillagokat. Mikor láttam egy hullócsillagot rögtön behunytam a szemem és kívántam.

-Liz. - szólt Luc, fél kézre támaszkodott és rám nézett.

-Hmm? - mosolyogtam rá.

-Szeretnék kipróbálni valamit. Bízol bennem? - nézett rám nagyon komolyan, mire kissé eltűnt a mosoly az arcomról, de bólintottam. - Hunyd be a szemed. - kérte én pedig behunytam a szemem és vártam. Éreztem, hogy közelebb hajol hozzám, majd körbe ölelt az illata is. - Kinyithatod. - suttogta és amint kinyitottam a szemem az ajka az ajkamra tapadt. Amint felfogtam, hogy mi történik, vissza csókoltam, behunytam a szemem és közelebb húztam magamhoz. Pár pillanattal később éreztem, hogy eltávolodik, de beletúrtam a hajába és visszahúztam magamhoz. Soha nem éreztem még ilyet és nem akartam elengedni. Luc is egyre mohóbb lett, de éreztem, hogy vissza fogja magát. Csókjai az ajkamról a nyakamra tévedtek, majd abba maradtak.

-Most már elég lesz. - mondta és éreztem a vállamon, hogy mosolyog. Kissé elhúzódott tőlem, hogy lássa az arcom és vissza feküdt mellém a párnára. Elsimította a hajamat és egy puszit nyomott a szám sarkába. Behunytam a szemem, a mellkasára feküdtem és édes álomra hajtottam a fejem.

Másnap reggel összepakoltunk mindent amire szükségünk lehet. Ételt, folyadékot stb. és betuszkoltuk a gépbe. Körbe jártuk a kupolákat megnéztük mit hagyunk itt, majd támadt egy ötletem. Elővettem egy lapot és a következőt írtam rá.

Itt járt.

Eliza Montgomery és Lucas Graham. 

Kathleen Montgomery és Daniel Montgomery.

Semmi sem lehetetlen.

Kiragasztottam a falra, majd Luc ölelésébe bújtam, ő pedig puszit nyomott a homlokomra.

Milyen érdekes, hogy ami neki veszteség lett, nekem ott kezdődött az életem.

Néztük a lapot pár pillanatig, majd lekapcsoltuk a villanyokat, generátorokat és elindultunk.

-Készen állsz? – fogta meg a kezemet miután bekötötte az övemet, mire bólintottam egyet.

-Menjünk haza.

 

Csapat neve
Kiskönyvtárosok