Hajnali zápor a Holdon

Az ókori görögök hittek a Hold gyógyító erejében. Imádkoztak bölcs Szelénéhez, hogy a tengerek békésen ringjanak hajóik alatt. Imádkoztak harcos Artemiszhez, hogy zsákmányt hozzon az erdő az éjjeli vadászaton. Imádkoztak tüzes Hekatéhoz, hogy a bosszú véres legyen. Hogy a varázslatok fogjanak ellenségeiken. A hellének, mikor felnéztek a végtelen égboltra, nem éreztek félelmet: csupán a végtelen csodálatot, mely imára rogyasztotta térdüket. Nem tudom őket hibáztatni – akárcsak az ő, az én csendes nagyságra szomjazó lelkem is csak a holdfény lágy simogatása tudja megnyugtatni.

Kelták keringtek szent fáik körül a telihold fényében, rég elfeledett bűbájokat mormolva. Női kultuszok épültek és függtek mágneses erejétől e misztikus égitestnek. Vajákosasszonyok életmentő füveket szedtek a holdfény gyógyító erejében. Ükanyáink kirakták síró gyermekeiket az ablakpárkányra – híve, hogy a fehér varázslat megnyugtatja lelküket. Őseink a hold ezüstösen világító sarlójának sugallataiból jósolták meg a homályos jövőt.

Vajon tudták, hogy én is itt leszek? Hogy én fogok rájuk lenézni az égből? Hogy érzem majd a világegyetem végtelen súlyát vállamon?

A babona szerint a telihold őrültséget hoz. Vérfarkasok lepik el az erdőket. Fekete macskák üldöznek minket végig sikátorokon. A szomszédok bezárják a zsanérokat az ablakokon, remélve, igy nem szökik be az őrület otthonukba. Mégis, megpihenvén a szürke kőzeten, csodálva a világűr távoli égitesteit – miközben én magam is a csillagok között ülök – úgy érzem, soha nem voltam még ilyen nyugodt. Talán mágikus erői csak a távolból érvényesülnek? Vagy talán pont azért ülök én most itt, asztronauta ruhámon keresztül küszködve az oxigénért, mert olyan erős volt a vonzás, hogy nem bírtam ellenállni többé? A kreol kultúra úgy tartja, rossz ómen a hold fényénél aludni. Talán én is, mint a karibi nők, túl sokat aludtam a holdfényben? Ki lenne olyan őrült, hogy csak egy biztonsági ruha válassza el a fagyhaláltól, melyet az űr vákuuma ígér?

Örök párbeszéd a Föld és a Hold kapcsolata. Az apály és dagály eljövetele édes rítusként veszi körül mindennapjainkat. Akaratlanul is elmosolyodom, ha arra gondolok, ezúttal én is ennek a kozmikus vonzóerőnek a részese vagyok. Vajon bolygónk érzi, hogy egy tagja hiányzik? Vajon olyan érzés ez, mint mikor fantomvégtagod után kapsz, vagy inkább mint mikor hangya mászik rajtad? Vajon vonzom magam felé mágneses erőimmel? Vajon gyorsabban forog-e egy kissé, hogy nem kell hordania gondolataim végtelen súlyát?

Kislányként leghőbb vágyam volt a csillagok közé utazni – elbűvölt érinthetetlenségük. Elkápráztatott a tény, hogy az atomok, melyek felépítik karjaimat, melyek véremben keringenek, ugyanazok az atomok, mint amik perzselő napok belsejében égnek. Nem tudtam betelni a gondolattal – a gondolattal, hogy mindannyian egyek vagyunk. Hogy az élet ugyanabból a pontból indul és ugyanoda tart. Hogy az univerzum gyönyörűsége a szimmetriájában rejlik.

Egész életemben arra a pillanatra készültem, mikor végre talajt ér a lábam a Hold felszínén. Mégis, szinte alig hiszem el, hogy még három hónapig ez az én realitásom. Hogy most is éppen egy fárasztó nap után töltöm megérdemelt pihenőmet – egy sziklán ülve. Egy holdi sziklán. És ugyanazt a halványkék pöttyöt nézem, melyet a Voyager-1 örökített meg először. Holdkóros vagyok – ha a holdkóros jelenthet egy lányt, aki megvalósította álmait. Szinte fáj, hogy nem vehetem le kesztyűm, hogy saját kezemmel simíthassak végig a talajon. Nem engedek a kísértésnek, de álmaimban néha megkóstolom a poros felszínt, camembert-íze után kutatva.

Ahogy a horizontot kémlelem, várva a földfelkeltét (mert nekünk, asztronautáknak megadódik a lehetőség, hogy a Föld fényére ébredjünk), a világmindenség fekszik lábaimnál. Részegítő érzés ez. A legjobb érzés a világon (és az egész univerzumban is).

Óh, hogy szeretem én az életet – mint bódító virágok illatát egy hűvös hajnalon. Mégis, eksztázisomba keserédes méreg keveredik: mert én olyan történetre vágyom, ahol nem égnek erdők és nem törnek ki vírusok. Mert én olyan történetet szeretnék hallani, ahol a tengerszint nem emelkedik és a hőmérséklet sem nő. Mert az én változatomban mindenki él. Csak most az egyszer. De talán ez is az emberiség szépsége: a képesség, hogy a legnagyobb sötétség közepette is dalra tudunk fakadni. Csak akkor dalaink is a sötétségről szólnak.

Alternatív idősíkokról álmodok, hol olyan egek alatt élek, ahol mindig esik. Az eső megtisztítja lelkemet. Talán ez hiányzik leginkább az itt töltött napjaimból: az eső monoton kopogása az ablakomon. Egy másik világban talán véget nem érő monszun viharok tomboltak volna körülöttem, egy másik életben talán fülledt levegő lengte volna körbe hétköznapjaimat. Mégis, a sors számomra az űr vákuumját választotta. Néha úgy gondolom, jobb is így: kevesebb dolgot tehetek tönkre itt, az ürességben.

Az első hetekben, mikor megérkeztünk, furcsa rémálmok üldöztek éjszakánként, csupán egy ismétlődő képsor: én, ahogy önszántamból kisétálok a zsilipen, űrruha nélkül. Sztoikus arckifejezéssel hagyom, hogy törékeny, víztartalmú testem összefagyjon. Így halok meg: egyedül, légüres térben. Csupán most, így egy hónap elteltével értem csak meg az álomkép valódi jelentését. Nem rémálom volt, hanem magam elől is eltitkolt vágyam. Morbid gondolat az űr általi halál – mégis, torz agyamnak, mely nem tudta elfogadni a tényt, hogy soha nem fogja megérezni az igaz légmentességet maga körül, tiltott szenvedélye. Mindig azért szenvedünk a legtöbbet, amit legjobban szeretnénk. A gyönyörűség terror – és a vágy, a vágy önsanyargatás.

A körülöttem kerekedő porvihar szinte nyári záporként hat. Hallom, ahogy dörömböl oxigéntartályom fedelén – ha becsukom a szemem, szinte érzem a villámlás sercegését a levegőben. Elképzelem, milyen lenne levetkőzni. Hagyni, hogy a vákuumban őrjöngő meteoritdarabok esőcseppekként mossák le bőrömet. Szememmel tovább kutatom a láthatárt: keresem világunkat. Micsoda szó: világ. Egyszerre jelent fényességet és életadó bolygót. Hát nem isteni közbelépés ez? Hát nem a sorsszövő hárpiák gyönyörű iróniája?

De az univerzum tágul tovább. A haj nő. Holnap is felkelek az ágyból. Én, akár embertársaim, sem adom fel alapvető életelvét fajunknak: a hitet, hogy egyszer minden jobb lesz.

Ülök tovább magányos sziklámon, miközben a Föld lassan megjelenik a láthatáron, és szürke meteordarabok repkednek körülöttem a levegőben. Mintha hajnali zápor verné a Hold sajtízű porát.

Csapat neve
Alapult Krisztus Előtt 60-ban