Hajnali zápor a Holdon

„Akkor azért még áll a mai buli? Annak ellenére, hogy neked most szar...” –küldtem el az üzenetet Borinak, és reméltem, veszi az iróniát. Nem telt el egy perc sem, érkezett is a válasz.

„Bocs, már elígérkeztem, de te úgyis Kristóffal leszel, szóval nem fogok nagyon hiányozni, puszi”

 Felvont szemöldökkel meredtem az üzenetre, aztán hitetlenkedve felnevettem. Végül is, csak egy hete volt már megbeszélve, hogy együtt megyünk, előtte pedig közösen készülődünk pont, mint régen.

Telefonomat az ágyamra dobtam, és összeszorított szájjal elkezdtem átnézni, hogy mit vehetnék fel.

*

Úgy táncoltam a dübörgő techno zenére, mintha az életem múlna rajta. Ha az nem is, de az összeroppanás elkerülése mindenféleképpen. Próbáltam mindent kizárni, és teljesen átadni magam az eufóriának, de sem a fülrepesztő zaj, sem a megivott kupica nem volt túl hatásos.

Éppen azon voltam, hogy szólok Dórinak, kimegyek egy kicsit friss levegőt szívni, amikor hangos röhögés csapta meg a fülem.

  • Milyen szak? –ordította a házigazda az éppen belépő lánynak.
  • Pécs, gazdálkodás és menedzsment – felelte az kissé meglepetten, de a következő pillanatban Oszi enyhén dülöngélve odarohant hozzá, és hatalmas ölelésbe vonta, azt kiáltva, hogy „Én is!”.

 Még mindig a jelenetet figyeltem, amikor az általam oly jól ismert karok körülfonták a derekamat, hogy hátulról magukhoz húzzanak.

Megfordultam, és erősen magamhoz öleltem Kristófot. Arcomat a pólójába temettem, és nagyokat lélegeztem, hogy visszafojtsam a kitörő könnyeimet.

- Hé, na nyugi! –hajolt közel, hogy a zajban meghalljam, amit mond, és gyengéden megsimogatta a hátam, majd megpróbált elhúzódni. Még jobban belekapaszkodtam, és a szemeimet is összeszorítottam. –Na, Letta! Kicsim, mi a baj?

Felnéztem értetlen, zöld tekintetébe, mire egész arcom eltorzult, és kitört belőlem a zokogás. Kristóf szó nélkül átkarolt, és kivezetett a szobából.

-Szió, Letti, akkor majd tali a gólyatáborban! –kiabált rám az egyik évfolyamtársam az ajtóban, anélkül, hogy feltűnt volna neki, hogy sírok. Nem haragudhattam rá, mert már szinte mindenki részeg volt, vagy legalábbis becsiccsentett: ki örömében, ki bánatában, de ma mindenki kiengedte a gőzt. Ügyet sem vetve rá kiléptem a meleg, nyári estébe Kristóffal kézen fogva, aki a kocsija felé húzott. Kinyitotta a jobb hátsó ajtót, beült, és engem is maga után húzott. Egyik lábamra ráülve felé fordultam, hogy egymással szemben legyünk. Ahogy becsukódott az ajtó, egyből csend lett, csak halványan szűrődött be kintről a zene. Letöröltem a könnyeimet, és próbáltam lecsillapítani a sírógörcsöt.

Kristóf egy zsepit nyújtott felém, amin Micimackó locsolt egy virágot, mire horkantva felnevettem.

  • Unokatesóm hagyta itt múltkor-vonta meg a vállát Kristóf. Kifújtam az orrom, és nagyot sóhajtottam.
  • Szerintem ma te vagy az egyetlen végzős, akit teljesen hidegen hagy a felvételi eredménye –néztem Kristófra, aki erre elhúzta a száját.
  • Az volt, amire számítottál? –kérdezte. Némán bólintottam, és letöröltem az ismét kibuggyanó könnyeimet.-Gyere ide! -húzott magához, mire a fejemet az ölébe fektettem, a lábamat pedig feltettem az ülésre.
  • Tudod, mi a legrosszabb? –néztem fel az arcába. –Hogy tudtam, nem vettek fel. Az a francos elemzős feladat! Már amikor kiléptem a kémiaérettségiről, már akkor éreztem, hogy elrontottam. Aztán kijöttek a ponthatárok, és végképp tudomásul kellett volna vegyem, hogy ez most nem sikerült. De mégis, amikor ma megjött az SMS-értesítő, akkor teljesen eltöltött a remény, és ezért vagyok magamra átkozottul, nagyon mérges! Mert ez annyira irracionális, ez az érzés, amikor az agyad tudja, de te mégis reménykedsz, aztán meg persze jól földhöz vág a „Sajnálattal közöljük, hogy nem érte el a szükséges ponthatárt”. Argh-mordultam fel és megdörzsöltem az arcom. –Olyan dühös vagyok magamra! Komolyan, fel tudnék robbanni az idegtől! És tudod, mi a legszomorúbb? Hogy te vagy ma az első, aki megkérdezte, hogy hogy sikerült. Mindenki olyan biztosra vette, hogy két orvos szülővel foglalt helyem van az orvosin. És még csak meg sem fordult a fejükben, hogy esetleg nem sikerülhet, egyszerűen legyintettek, ’Á, ő tuti bent van, és mondd csak Lili veled mizu? Jövőre gyógyszerészeti?” Ja, igen és Bori ma is bemutatta, milyen marha jó barátnő –keserűen felnevettem, és a kocsiplafont bámultam, kikerülve Kristóf tekintetét. –Mondtam neki, hogy nem sikerült, erre konkrétan rám nyomta a telefont, hogy „bocsi, Letta, tudom, hogy most szar neked, de nekem is az, majd később beszélünk”.

Némaság borult a kocsira. Kristóf a gondolataiba merülve simogatta a hajam, ami megnyugtatóan hatott az idegeimre. Pár perc után megtörtem a csöndet.

  • Alig vártam, hogy végre hazaérkezz –néztem a szemébe, mire lehajolt és lágy csókot nyomott a számra.
  • Én is, egy idő után elég nehéz volt elviselni Kittit. Az agyamra ment a hülyeségeivel. Mindenki felfogta, hogy nem akart velünk jönni, de legalább viselkedhetett volna egy kicsit normálisabban. Szegény mamának fogalma sem volt, mi baja van a húgomnak –forgatta a szemét.
  • És milyen volt ettől eltekintve? –kérdeztem.
  • Semmi extra. Segítettünk kicsit rendbe tenni a házat, meg a kertet. Meglátogattunk pár rokont, aztán már jöttünk is haza. Viszont… -mosolyodott el, és izgatottan nézett le rám. –Emlékszel arra a fotópályázatra, amire beneveztem még tavasszal? A „Legszebb naplemente” témájúra.
  • Amire végül azt a képet küldted be, amin a kislány foghíjasan mosolyogva ül könyékig festékesen az anyja menyasszonyi ruháján, és a háttérben látszódik a lemenő nap? Persze, hogy emlékszem.
  • Továbbjutottam a következő fordulóba –mondta, mire felültem, és visítva átöleltem.
  • Úristen, gratulálok! Ez fantasztikus, Kristóf! –csókoltam meg, aztán felnevettem. –És mi a második forduló témája?
  • Valami, ami nagyon fog neked tetszeni –felelte vigyorogva, és megfogta a kezem.
  • Nekem? –néztem rá értetlenül.
  • Nos, már van hozzá egy ötletem, és szeretném, ha velem jönnél. Végül is utaztunk már együtt hosszabb távon tavaly Prágába, és teljesen jól megvoltunk. Augusztusig melózunk, hogy felszedjük magunkat kicsit, aztán indulhatunk is! Persze, csak ha van kedved elkísérni –tette hozzá tétovábban.
  • Hogyne lenne -szorítottam meg a kezét fülig érő mosollyal. –És hova tervezted?
  • Hát, gondoltam együtt találjuk ki. Egy a lényeg, hogy a lehető legkevesebb fényszennyezettség, illetve, hogy valami magaslati hely legyen a közelben.
  • Miért? –néztem rá összeráncolt szemöldökkel.

Hirtelen, hangos dörömbölés zavarta meg a nyugalmunkat. Valaki kívülről tenyérrel rácsapott egymás után többször is az ablaküvegre. Kristóf kinyitotta az ajtót, és kiszólt a sörösüveggel a kezében álldogáló Lacinak.

  • Neked teljesen elmentek otthonról? Mi a francért ütögeted az autómat?
  • Bocs, nem akartalak megzavarni titeket mókuskák, de, gondoltam, ti is szívesen megnéznétek, ahogy drága Oszvald osztálytársunk szerenádként előadja a dirinek az „I just had sex”-t. Kiderült, hogy itt lakik, alig pár utcával arrébb. És az a barom Oszi simán bevállalta egy üveg vodkáért. Bár valószínűleg ma már úgy sem lesz rá szüksége -vihogta el magát Laci. –Na, jöttök vagy sem? Most indulunk.

Kristóffal egymásra néztünk, és egyszerre mondtuk, hogy „Persze!”. Kiszálltunk, és gyors sétával hamar beértük a többieket. A világért ki nem hagytuk volna.

*

Éppen azt bámultam, ahogy az öcsém a reggeli turmixát készíti, amikor a telefonom üzenetet jelzett. Meglepetten olvastam, de mire a végére értem, már fülig ért a szám. Azonnal hívást indítottam, és Kristóf pár csengetést követően fel is vette.

  • Még csak nyolc óra van. Miért hívogatsz? –kérdezte rekedt hangon.
  • Tudom, hova mehetnénk –hagytam figyelmen kívül a bunkóságát.
  • Visszaaludni? -kérdezte, mire csak megforgattam a szemem.
  • Nem, hanem amiről beszéltünk múltkor. A fotózás. Most írt egy régi barátnőm, és meghívott magukhoz Erdélybe –pár perc csönd következett, és már azt hittem, Kristóf visszaaludt, de aztán megszólalt.
  • Tökéletes.

*

Az utolsó dolgokat pakoltam be a sporttáskába, amit magammal terveztem vinni, és ellenőriztem, hogy megvan-e minden iratom, amikor Bori felhívott.

  • Szia! Tudom, hogy most nagyon dühös leszel, de mégsem fog összejönni ez a holnapi út-mondta, én pedig lefagytam a mozdulat közepén.
  • Te most szórakozol ugye? 
  • Nem, és tényleg nagyon sajnálom. Hidd el, nagyon szívesen elmennék, de....
  • Sajnálhatod is! Könyörgöm Bori, egész nyáron nem találkoztunk, ez az egy hét volt, amikor végre együtt lehettünk volna, minden meg van tervezve, és erre te az utolsó pillanatban lemondod?! És mondd csak, miért is? –kérdeztem, és nagyon vissza kellett magam fogjam, hogy ne kezdjek el ordibálni vele.  
  • Mondanám, ha végighallgatnál! –válaszolta durcásan.
  • Ó, hogy még neked áll feljebb! –komolyan elképedtem.
  • Figyelj, sajnálom, jó? Muszáj dolgoznom, tudod, hogy augusztus végén megyünk Ricsiékkel és Milivel Tenerifére. Kell a pénz.
  • Valahol le kell faragni a költségekből, ugye?
  • Igen, örülök, hogy megérted –sóhajtott fel megkönnyebbülten.
  • Rohadtul nem értem meg, de felfogtam, hogy neked a barátságunk már rég a „lefaragható” kategóriában van. Figyelj, ne raboljuk többet egymás idejét, se energiáját. Töröld ki egyszerűen a számom, pont úgy, mint ahogy engem szép lassan kitöröltél az életedből. Én is ezt fogom tenni –és ezzel letettem.

Vártam egy pillanatot, mert azt hittem, most fogok kiborulni. Vártam azt a csalódottságot, amit Bori első cserbenhagyásainál éreztem.  De nem fojtogatott a sírás, nem akartam üvölteni. Nem éreztem semmit, egyszerűen… elengedtem. Már annyira sem érdekelt, hogy megbántódjak. Mert Bori már hónapokkal ezelőtt eljátszotta az utolsó esélyeit. Pár szóban megírtam Kristófnak, mi a helyzet, és utána még egyszer átnéztem a csomagomat.

*

Még jobban beleburkolóztam a színes patchwork takaróba, amit még a nagymamám készített tavaly karácsonyra, és néztem, ahogy Kristóf állítgatja a kameraállványt.

  • Tudod, nem is tudtam, hogy tőlünk mindössze 650 km-re ilyen gyönyörű helyek vannak, mint amiket az elmúlt napokban megnéztünk –mondtam és figyeltem, ahogy a látóhatárban lassan teljesen eltűnik a nap.
  • Csak ezek az átkozott szúnyogok ne lennének-csapott egyet a saját kezére, majd tovább ügyködött.
  • Nyár van, mindenhol túl sok a szúnyog –válaszoltam szemforgatva.

Kristóf káromkodva ült le mellém.

  • Hogy tudtad otthon hagyni a szúnyogirtó spray-t? Ez a legalapvetőbb dolog, amit az ember bekészít, ha utazik –vakarta meg ingerülten a lábát, és magára húzta a saját takaróját.

Pislogás nélkül meredtem rá.

  • Mi az, hogy én? Direkt listát írtam neked, hogy mit kell felpakoljál. Arról nem én tehetek, hogy te még ezt a nagyon egyszerű dolgot sem tudtad hiánytalanul elvégezni.
  • Nem volt rajta a listán –tagadta.
  • Dehogyisnem. Pontosan a háziaknak szánt csokoládé és a fényvédő közé volt felírva. Tisztán emlékszem. Kristóf, fogadd el, hogy ezt elcseszted -mondtam és farkasszemet néztünk.

Hirtelen ledobta magáról a takarót, idegesen előszedte a telefonját, és hívást indított. Miközben beszélt, egyfolytában vakaródzott, egyszer a lábán, aztán a karján, nyakán, mindenhol.

  • Igen, szia, Anya. Minden oké, éppen a csillaghullást várjuk. Várj, nem hallak. Most jó. Igen, nagyon jól érezzük magunkat. Illetve most per pillanat kicsit feszültek vagyunk. Nem, semmi komoly, de meg tudnál nézni nekem valamit légyszi? Az asztalomon van egy lista.
  • Persze, mert miért is hoztad volna magaddal, hogy lásd, minden megvan-e, amikor csomagolunk megint össze… -jegyeztem meg szarkasztikusan, mire Kristóf villámló tekintettel fordult felém.
  • Micsoda? Ismételd meg, alig van térerő, még a faluban is nem, hogy itt. Igen, a csoki után… -folytatta a telefonba, és figyelmen kívül hagyott. Aztán összeráncolt szemöldökkel nézett maga elé. –Oké, köszi. Holnap beszélünk. Mondom, holnap HÍVLAK! –kiáltotta, majd letette. Csúfondárosan néztem rá, mert elégedetlen arca alapján egyértelmű volt, hogy igazam van.
  • Csak, hogy tudd, nem a csoki és fényvédő, hanem a törölköző és a csoki között volt. Már, ha jól értettem, nagyon szakadozott-dünnyögte, és azzal beállt a kamera mögé, hogy az utolsó beállításokat is elvégezze. Diadalittasan elmosolyodtam.

Teljesen besötétedett, és egyre több csillag jelent meg az égen. Gyönyörű tiszta nyári este volt, az idő is kellemes még, habár már kezdett lehűlni, de tudtuk az előző napok tapasztalatai alapján, hogy fogunk még ennél jobban fázni.

Elbambultam, mire valami megvillant a szemem sarkában.

  • Kristóf –szóltam az égre meredve. – Kezdődik.

Mosolyogva bólintott, és ezzel elvesztettem őt az elkövetkező másfél órára. A takaróba burkolódzva hátra dőltem, és lenyűgözve figyeltem a csillaghullást. Volt, hogy egyszerre többet is láttam, míg máskor percekig semmit. Nehéz volt megjegyzések nélkül, némán gyönyörködni a látványban, amikor ott volt mellettem az a személy, akivel a legszívesebben megosztottam volna a gondolataimat. De nem akartam kizökkenteni Kristófot.

Valamikor elnyomhatott az álom, mert arra ébredtem, hogy Kristóf halkan kelteget.

  • Hm? -laposan néztem fel rá, mivel mellettem üldögélt, hosszú lábait kinyújtva. Az ég halványan kezdett már világosodni, csillagoknak meg már szinte nyoma sem volt.
  • Megnézed őket? –kérdezte olyan izgatottan, mint egy óvodás Mikulás napján. –Kitöröltem azokat, amik nem sikerültek, és végül csak pár kép maradt.
  • Aludtál te egy percet is? -ültem fel, miközben megdörzsöltem alvástól és fáradtságtól bedagadt szemeim.
  • Nem, túlságosan fel voltam pörögve. Rengeteg képet készítettem, órák teltek el, mire kiválogattam őket. Már kész vagyok egy ideje, de hagytalak aludni. De aztán eszembe jutott Michael Palin mondása: „Egy szép napfelkelte üdítőbben hat az ember kedélyállapotára, mint bármi más.”
  • Milyen mázli, hogy neked hajnalban ilyen bölcsességek jutnak eszedbe –dünnyögtem, és hozzábújtam.

 Átkarolt és az ölembe helyezte a laptopját, amin meg volt nyitva valamilyen fényképész app. Sorban megmutogatta a fotókat, nekem pedig minden álmosság kiment a szememből. Gyönyörűek voltak egytől egyig. Én ugyan élőben élhettem át ugyanezt, mégis annyira valósághűek és káprázatosak voltak a képek, hogy másodszorra is elképedtem a szépségén. Nem jutottam szóhoz, csak sorra néztem őket újra és újra.

  • Na? Mit gondolsz? –kérdezte türelmetlenül Kristóf.
  • Ez… -mutattam a kijelzőre, -a valaha volt legszebb hajnali zápor a Holdon, amit csak ember láthat.

Kristófnak hatalmas mosoly terült el az arcán, arrébb rakta a laptopot, és izgatottan elkezdte magyarázni a technikai részeket, mire én figyelmesen hallgattam, néha közbeszóltam, amikor nem értettem a szakszavakat.

 -Tudod, ezért… –mutattam körbe, értve ezalatt az egész utat, a felkelő nap sárgás fényében fürdő falut, a csillaglest és minden egyebet is–nagyon hálás vagyok. Az, hogy aznap, neked pont abban a percben kellett mosdóba menned –utaltam a kapcsolatunk kiindulópontjára, - nem tudom, hogy a véletlen műve-e, de én azóta is hálát adok, hogy a sors az utamba sodort téged. Ez a boris-dolog rádöbbentett, hogy nagyon kevés olyan ember van az életemben, akire igazán számíthatok. Szóval csak azt akarom mondani, köszi, hogy te egyike vagy ezeknek az embereknek. Még azt is megbocsátom neked, hogy nagyjából nincs olyan négyzetcenti a testemen, amit ne borítana szúnyogcsípés –mondtam nagy komolyan, mire Kristóf nevetve magához húzott, és éretten elkezdett bökdösni a hasamon, hogy „Itt is van? Itt tuti nincs, de itt esetleg? Na ezen a ponton nincs, oda csak egy nagyon szuicid hajlamú szúnyog próbálna beférkőzni”. És addig folytatta, amíg a nevetéstől már alig kaptam levegőt. Aztán megcsókolt, és együtt néztük fentről, ahogy a faluban kihajtják a csordát.

Csapat neve
Fehér Királynők