Hajnali zápor a Holdon

Hajnali zápor a Holdon

Szeretek egyedül lenni. Csak sétálni a csillagos ég alatt. Töprengeni, vagy épp olyan hangosan hallgatni zenét, hogy elnyomják a gondolataim, mert néha úgy érzem, ha túl sokat foglalkozom velük, megőrülök. De gyakran a legnagyobb hangerő is túl halk. Hiányzol, pedig együtt hoztuk meg a döntést, hogy legyen vége. Legyen vége, mert nem akarunk 3000 km-en át sóvárogni a másik után, így valószínűleg kevésbé lesz nehéz, és majd csak találunk valaki mást.

 

-Felvettek!- rontasz be a szobámba. 

A gép előtt ülök, valami akkor még fontosnak tűnő dolgot csinálva, és az ágybareggeli jár a fejemben, amivel aznap reggel leptél meg.

-Hogy mi?- kérdezek vissza, a szemem még mindig a képernyőn.

Anélkül tudom, hogy csóválod a fejed, hogy odanéznék. Beállsz közém és a gép közé, ellehetetlenítve hogy folytassam a munkám ami miatt szívesen összevesznék veled, de te hamarabb szólalsz meg.

-Figyelj, butus. Tudod, van az a főiskola, ahova csupán poénból jelentkeztem, mert túl nívós lenne a kisképzőm után. Na. Hát, felvettek.- úgy vigyorogsz mint a vadalma. Látom, hogy várod a reakciómat, de túlságosan is ledöbbenek. Persze, hónapokkal ezelőtt jó bulinak tűnt jelentkeztetni a barátnőmet egy fősulira, ami egy másik kontinensen van. Nem is tudom, miért nem gondoltam bele, hogy te tényleg az ő színvonalukon vagy.

-Ez szuper- nyögöm ki, és a nyakamba ugrasz. A fejem sikítja, hogy ez minden csak nem nem nem nem szuper.

 

Szenvedek, de ebből senki nem vesz észre semmit. Olyan vagyok, mint a Hold. A legtöbben csak az egyik arcom ismerik. Talán jobb is így. Könnyebb. Nem kell magyarázkodni, hogy miért vagyok szomorú, nem kell kitalálni valami apróságot a kérdésre, hogy: valami gond van? Meg arra hogy: Mi a baj? Úgysem tudnak segíteni.

Jobban vágyom rá, hogy itt legyél, mint valaha, de nem vagyok annyira önző hogy visszarángassalak.

Nagyjából egy hónappal a kiköltözésed után jöttem rá, hogy szükségem van rád. De nem csak olyan hülyeségekben, mint hogy csak te férsz át a két diófánk között, szóval csak te tudod meglocsolni a szerencsétlen, haldokló hortenziáim, vagy hogy csak te tudsz normális állagú pudingot készíteni. A lelkemnek is kellesz. Minden porcikámnak. Szükségem van arra, hogy reggel veled összegabalyodva ébredjek, hogy este elénekeld nekem azt az altalódalt, amit még az albán dadád énekelt neked kiskorodban, és úgy hangzik mintha torokhangon ijesztgetnél. És igazából néha pudingot is szívesen ennék, de amióta nem vagy itt, egyszer sem tettem. Már a hortenziák is meghaltak.

Mit meg nem adnék azért, ha lenne egy gomb, amivel kikapcsolhatnám az érzelmeimet. Próbálok nem gondolni rád, de ez azért nem olyan könnyű. Mindenről te jutsz az eszembe, vagy arról, hogy azt mi is megcsináltuk, jártunk ott, mondtál valamit, vagy arról, hogy nem. Tulajdonképpen a napnak a háromnegyedében rád gondolok, a maradék egy negyedben alszom. ,,Tegnap rólad álmodtam, pedig már régen nem szoktam..." Tankcsapda... nem rajongtál érte. Pedig mindenhez van egy odaillő dalszövegük. ,,Álmomban angyalt láttam, szállt és én szárnyak nélkül, követtem őt bármerre járt..." 

Ironikus, pont egy Tankcsapda dal ment a háttérben, amikor először találkoztunk. 

 

Kinyitom az ajtót, és belépek Papa Kifőzdéjébe. Apró, de hangulatos hely. Asztalok menzás terítőkkel, és egy hosszúkás pult, mindenféle étellel rajta. Hallom a háttérben az ismerős dallamait az egyik kedvenc dalomnak. Sosem jártam még itt, de eltelt az idő, és  már nem akartam végigéhezni a hazautat.

A filé lazac és a császármorzsa között vacillálok.

Hirtelen odalép hozzám egy lány. (te)

Egészen pöttöm, a haja viszont annál nagyobb.

-Mit eszel?- kérdezi meg.

- A hal és a morzsa között vacillálok. Lehet a hal lesz, rég ettem normális filét.

-Az a hal épp annyira filé, mint te vagy- csóválja a fejét, és otthagy.

,,Az életem nője, az pont olyan mint te"

Tanácstalanul nézek utána. Csak azért is a halat veszem meg. Tényleg szálkás.

Életem legrosszabb hala.

Életem legjobb napja.

 

Nem vagyok jó dátumok megjegyzésében, de a kapcsolatunkra most szinte óráról órára emlékszem. Nézegetem a képeket, videókat, visszaolvasom a beszélgetéseinket. A barátaim szerint nem kéne, mert ez nem segít elfelejteni téged. De hát amúgy sem tudlak. Mindenkit, akit látok hozzád hasonlítom, szememmel végigpásztázom a tömeget akkor is, ha tudom, hogy egyáltalán nem is vagy az országban, téged kereslek a buszokon, az utcán, a metrón, a téren, a kávézóban. Amikor összefutok a szüleiddel is azt várom, hogy kibújj apád tengerészháta mögül.

 

Hihetetlenül izgatott vagyok. Most fogok találkozni először a szüleiddel, és már is negyedórás késésben vagyok. Felcsöngetek, beengedsz. Azt suttogod a kaputelefonba, hogy ha nem vittem anyádnak virágot, fel se menjek.

Hármassával szelem a lépcsőket, bal kezemben a telefononom, jobban virágcsokor. 

Sötétedik.

Amikor a kilencedikre érek, átrohanok a gangon, az ajtó előtt megtörlöm a lábam és belépek a szüleid házába.

Az asztalnál ülsz, a fejedet csóválod. Odajössz megölelni, lábujjhegyre állsz, hogy kényelmesen megcsókolhassalak.

-Nem ismered az órát, butus?- borzolod össze hajam mosolyogva.

Az asztalhoz ülünk, az anyud lasagnéja valami isteni. Beszélgetünk, majd bejelented, hogy itt az idő a desszerthez. Lepacsizol apuddal, ti ketten egy katona heti kosztját be tudnátok falni csak ma este, anyud meg mondja hogy hozza a sütit.

Amikor visszajön, mindannyiunk számára láthatóvá válik, hogy tepsi süti közepén ott virít a 46-os cipőm talplenyomata.

Anyud kirakta a gangra hűlni, én meg serényen átsiettem rajta.

Körbe kell vágni, hogy legalább a szélét meg tudjuk enni. Pedig almás pite. A kedvencem.

Vacsora végén anyud feldobja az ötletet, hogy feleségül kéne vegyelek.

 

04:44. Lassan hajnalodik, ideje lenne hazamennem. Ma korán kellene kelnem. Csak semmi kedvem a rólad szóló álmaimhoz. Reggel egy pillanatig mindig azt hiszem, még mindig itt vagy, és a rádöbbenés, hogy mégsem, napról napra borzalmasabb. Úgyis ugyanolyan fáradt leszek ha alszom, ha nem. Lassan csak a koffein tart ébren.

Befordulok az utcánkba.  Valahol egy kutya ugat. Talán az, amelyik ha ketten kézen fogva elsétáltunk mellette, akkor is csaholt, de ha csak én mentem, nem. Azzal viccelődtünk, hogy féltékeny rád, mert miattad kevesebbszer vittem át a Foxit játszani hozzá.

 Túl sok emlék örvénylik a fejemben. Magasabbra veszem a hangerőt. A telefon jelez, hogy ez káros lehet a hallásomra, de ha nem teszem, az meg káros lehet az elmémre; tessék választani.

 

Megnyitom az Instát.

Új képed posztoltál. Te, és két másik lány. Vagy fél fejjel alacsonyabb vagy náluk is.

Mindhárman úgy vigyorogtok, mintha sose lettetek volna még boldogabbak.

Már egy hónapja nem láttalak, akkor is csak a videochat pixeles lehetőségein belül. Megmutattad a szobád, folyamatosan nevettél. Én a szobámban ültem, és azt hittem, ez teljesen rendben van.

De most ez a kép földhözvág. A lehetőség, hogy nem vagyok benne életed legjobb napjában, kikészít.

Érzem, ahogy elindulnak az agyam kis fogaskerekei.

Gyere vissza.

Szükségem van rád.

Én magam töröm össze a saját szívemet.

 

Ahogy közeledek a házunkhoz, egyre növekszik a mellkasomban valami ismerős, erős érzés. Majdnem elájulok, amikor meglátom a piros Suzukid a házunk előtt. A horpadás az oldalán arra emlékeztet, amikor először csókoltalak meg, a piros lámpánál, és ezután belementél egy lámpaoszlopba. Az autószerelő nem akarta ingyen megjavítani, hiába mondtad, hogy a barátod tehet róla, mert szerencsétlen. A szívem ki akart ugrani a mellkasomból akkor. A barátodnak neveztél. Csak úgy, lazán. 

Futni kezdek, hogy a hátralévő egy percet, míg a kapuhoz érek, a felére csökkentsem. A konyhában ég a villany. Úgy remeg a kezem, hogy alig tudom eltalálni a kulcslyukat. Almás pite illata száll a levegőben.

És amikor végre kitárom a bejárati ajtót, ott állsz Te, a kedvenc sütimmel a kezedben, csillogó tekintettel rám mosolyogsz, és csak ennyit mondasz: 

-Vettem új hortenziákat.

 

És akkor elered a hajnali zápor a Holdon.

 

NyomiZOO

:)

 

Csapat neve
NyomiZOO