Hajnali zápor a Holdon

- Gyerekek, a mai órán a Holdról fogunk tanulni.

Paige szeme felcsillant, fészkelődni kezdett a székén, szemével Alana-t kezdte keresni a tanteremben. Alana hátrapillantott a válla felett, izgatott mosollyal nézett Paige-re, majd vissza a tanárnőre. Paige azon nyomban elkezdett firkálgatni a füzete margójára: egy kis űrhajót, amiben ő és Alana látszottak, ahogyan éppen elemelkednek a Földtől és a titokzatos Hold felé tartanak.

A tanóra szinte elrepült. Képeket néztek az égitestről, érdekes tényeket hallhattak, de ez a két lánynak nem számított; ők egész órán arról ábrándoztak, hogy ők lehetnek az elsők, akik eljutnak a Holdra, hogy ott építkezve ketten éljenek ezen a távoli, de annál izgalmasabb helyen.

- Átjössz játszani iskola után? – Paige izgatottan érdeklődött, de tudta a választ: minden délután az ő kertjükben játszottak, ez egy ki nem mondott hagyomány volt. Alana szülei úgysem értek rá a gyerekekre felügyelni, Paige anyukája pedig mindig otthon volt, és készített nekik szendvicseket és szörpöt.

Amint kicsengettek az utolsó óráról, Paige és Alana összekaroltak, és figyelve, hogy ne lépjenek a járdák repedéseire, elindultak Paige házához.

- Most én jövök: Mit építenél először a Holdon? – Alana a padkán ment, két nyújtott karjával egyensúlyozva. A végén előre szaladt és leugrott Paige előtt, kíváncsian várva a másik lány válaszát.

- Állatkertet. Lenne benne egy csomó oroszlán, meg tigris, meg, meg… kaméleon!

- Kaméleon? Én tudod, mit tennék még bele? Tatukat! – Alana kuncogva mesélni kezdett Paige-nek a tatuk király tulajdonságairól, majd befordultak az utca sarkán.

Mikor hazaértek, ledobták a hátizsákjaikat az előszobában, elfutottak kezet mosni, majd a konyhába siettek, ahol már várta őket a frissen kent margarinos kenyér és málnaszörp.

- Tudod, mit? Építsünk óriáskereket is! – Paige kézfejével letörölte a szájáról a morzsákat, majd a pohara felé nyúlt. – Imádom az óriáskerekeket. Nyáron elmentünk a karneválra, és a tetejéről ráláttunk az egész városra. Képzeld el, milyen lenne a Holdon az óriáskeréken ülni, és csak figyelni a krátereket!

- De akkor mindenképp kellene körhinta is. Mindenki tudja, hogy nincs karnevál körhinta nélkül. – Alana szinte kioktatóan kezdte kifejteni az ötletét, de ezt Paige sosem bánta. Együtt álmodoztak arról, hogy mit tennének, ha a Holdon laknának, és Alana volt az egyetlen barátja, aki igazán megértette a vágyát. Apró részletekbe menően megvitatták, hogy milyen karneváli játékokat telepítenének még, majd kimentek az udvarra.

Tavasz volt, sütött a nap, és az elmúlt napokban egészen kellemes idő volt odakint. A gyerekek, amikor csak tehették, odakint játszottak, ott több hely volt a tervezésre. A szobában, télen inkább lerajzolták a terveiket, de ilyenkor, mikor jó idő volt, azt játszották, hogy a Holdon vannak, és a kertben található tárgyak mind-mind az általuk épített dolgok. A fészer volt a főhadiszállás, az apja motorja a légpárnás autó, a madáretető pedig a vészjelző. Minden délután újabb és újabb kalandokat játszottak el, újabb helyszínekkel bővítették képzeletben a hátsó kertet.

***

- Mi lenne haaa… - Paige töprengve bámult ki az ablakon. – sátoroznánk? Kint a kertben? – mosolyogva várta Alana válaszát, ugyanakkor biztos volt benne, hogy barátnője beleegyezik.

- Apáék biztos elengednek. Jövő héten?

- Gyere, mondjuk el anyának is! – azzal a szülők elé járultak az ötlettel, akik a két lány nagy örömére támogatták azt.

Az iskolának egy hete vége volt, a nap sugarai melegen sütöttek a kertben, de a fa árnyékában kiterített pléden a két lány ezt nem is érzékelte. Rajzoltak, volt ott minden: étterem, világítótorony, strand, és a legújabb mű: egy fagyizó.

- Szerinted milyen ízű fagyit ennénk a Holdon?

- Sajt! – mutatta Paige, aki épp akkor nyúlt a színesért, hogy tökéletesítsen egy háromgombócost.

- Anya azt mondta, hogy akár kint is aludhatunk a sátorban, úgyis egész nap meleg van. Estére kicsit hűvösebb lesz, de vannak pokrócaink.

- A Holdon remélem mindig nyár van. – Alana gondolkodva felnézett a kékes színű égre, amely szinte túlságosan is meseszerű volt. Az ilyen napok voltak a kedvencei. Jó idő, nevetés, tervezés, űrhajós játék.

Később, mire – Paige apukájának köszönhetően – a sátor már büszkén állt a fészer melletti füves részen, a lányok belepakoltak mindent, amire a délután és este során úgy gondolták, hogy szükségük lehet: zseblámpa, papírok, színes ceruzák, a kedvenc könyvük a Naprendszerről, gumicukor és persze málnaszörp.

Ahogy kezdett esteledni, Paige és Alana a kertben hintáztak, várták, hogy mikor kezd ténylegesen sötétedni, mert akkor lesz az igazi a sátorozás, ha már sötét van odakint, és a felnőttek aludni mentek. Amikor már a szülők szóltak, hogy mennek lefeküdni - és a gyerekek bármikor menjenek be a házba, ha szeretnének - a két lány bemászott a sátorba és eltervezte, hogy mit fognak csinálni az éjszaka folyamán.

Először a Holdról olvastak, megnézték a bolygók képeit, majd ámultak a könyvben közölt adatokon. A Naprendszer annyira nagy, ők pedig csak két kilencéves egy egyszerű városból. De az olyan pillanatokban, mint amilyen ez is volt, úgy érezték, hogy a Hold csak nekik van az égen, hogy kedvüket lelhessék a játékban, és ez a gyönyörű ezüstös gömb messziről áldását adja, hogy ilyen fiatal, buzgó elmék csodálják őt.

Végül tíz óra körül elaludtak, a zseblámpa égve maradt, hason feküdtek egymás mellett, előttük a könyv kinyitva a Jupiternél. Csend volt, a pokróc alatt szuszogó gyerekek pedig az álmaikban bejárták a világűrt. Az ilyen álmokra a felnőttek mindig csak mosolyogva rázták a fejüket, gondolva, hogy majd kinőnek belőle a lányok, és rájönnek, hogy az ábrándokon túl találni kell egy igazi állást, ami nem űrutazó, vagy űrhajóépítő. De addig is miért ne játszhatnának ilyenekkel, hiszen a gyerekek mindig valamilyen lehetetlenségről álmodoznak.

Hajnalban Alana épp a másik oldalára fordult volna, mikor Paige megbökte a vállát. Nem hagyta visszaaludni barátnőjét, újra és újra ébresztgetni próbálta, míg végül Alana felé fordult és kinyitotta a szemét.

- Gyere! A Hold olyan szép! Játsszunk! – Paige kibújt a pokróc alól, felvette a cipőjét és lehúzta a cipzárt a sátor elején. Hátranézett, Alana kicsit kevésbé lelkesen, de kikászálódott a takaró alól és utánament.

Tényleg gyönyörű volt a Hold, hajnalodott, az ég teteje hihetetlenül kék volt, az alja pedig már narancssárgás fényben úszott, a köztes színátmenetben pedig minden benne volt: Paige és Alana álmai, a játékkal töltött délutánok, a rajzolás, a tervezés, a fészer rendezgetése, még a málnaszörpös poharakat is látni vélték.

Játszani kezdtek, kinyitották a fészer ajtaját, igyekeztek minél csendesebbek lenni. Pár napja, Paige apjával készítettek egy „űrhajót”, ami nagy kartondobozokból állt össze. Nem álmaik járműve volt, de a játék során a képzeletükben úgy alakították, ahogy szerették volna. Igazság szerint csak egy nagy doboz volt egy kör alakú lyukkal a két oldalán, és két háromszöggel, amik a rakétákat jelezték. A lányok nagyjából lefestették, és azóta, mikor holdraszállósat szerettek volna játszani, rendelkezésükre állt egy – ütött-kopott, nagyjából megfelelő – űrhajó.

Alana kihajolt az ablakán, a távolba kémlelve „felmérte a terepet”, majd jelentett Paige-nek, hogy készen állnak a leszállásra. A landolás után kiugrottak a hajóból és elkezdtek futni a hinták felé, ahová a csillagközi játszóteret tervezték építeni. Kergetőztek, „építettek”, még gonosz földönkívülieket is elűztek a Holdjukról, míg végül arra lettek figyelmesek, hogy csepereg valami. Először Alana vette észre, hogy valami a homlokára esett, letörölte, és a forrását kezdte kémlelni. Majd Paige a karján érezte, míg végül megegyeztek, hogy ez a Holdon nagyon ritkán előforduló hajnali zápor nevű jelenség, amikor is a Hold – bánatában, amiért olyan egyedül érzi magát a Föld egyedüli holdjaként – könnyezni kezd, és ezt a lakói ezüstcseppek formájában észlelik.

Tovább játszottak, próbálták vigasztalni a Holdat, azzal, hogy ők mindig ott lesznek neki, és ők bármikor szívesen töltenek rajta időt, majd eldöntötték, hogy délután terveznek egy szép kertet, ahol leülhetnek és ünnepelhetik a Holdat süteménnyel és az elmaradhatatlan szörppel.

***

Jó néhány évvel később Paige és Alana egymás mellett ültek az autóban, a Nap már kezdett felemelkedni a horizontnál, és csepergett az eső. Mikor kiszálltak, eléjük sietett egy szemüveges hölgy, és tájékoztatta őket, hogy már megérkeztek a riporterek, a szkafanderek készen állnak, majd bekísérte őket az Űrhajózási Hivatal épületébe. Egymásra néztek, majd mosolyogva elindultak, hogy beteljesítsék, amiről gyerekkoruk óta álmodtak.

Csapat neve
Tűzben Edzett Triász