Hajnali zápor a Holdon

Az lehetetlen, hogy én vagyok az egyetlen, akinek a National Geographic narrációja megy a fejében, miközben valami olyan történik vele, amire nincsen befolyása. Így volt ez azon a napon is, amikor elhagytam a Föld nevű bolygót, hogy evakuáljak a Holdra: „Vessenek egy pillantást erre a fiatal nőstényegyedre, aki éppen az otthonát hagyta el annak következtében, hogy ő és néhány fajtársa olyan sok műanyag palackot használt el, hogy az élővilág a tengerben teljesen kihalt.” Természetesen alig maradt energiaforrás, mindent elpazaroltunk az olajháborúkban, amik a 2020-as gazdasági válság után robbantak ki, így csak néhány ember élheti túl a Holdon.

De őszinte leszek. Képtelen vagyok a valóság tiszta tükrén keresztül szemlélni a helyzetemet, minden olyan zavaros, mint fürdéstől felkavart tó, fogalmam sincs, hogy mi van az alján, milyen mély, és hogy meddig fog így maradni.

Egy szűk kabinban ébredtem fel, mozgásterem korlátozva, leszíjazva. A pillanatnyi pánik után – mégis mi történhetett: elraboltak a szervkereskedők vagy csak egy gonosz tréfa Emmitől –, a szemem hozzászokott a sötétséghez, és amennyire lehetett, feltérképeztem a környezetemet. Az öt érzékszervem közül három teljesen használhatatlan, koromsötét van, és semmiféle hang nem szűrődik be hozzám… ha egyáltalán van, ami átszűrődhetne. Az egyetlen, amit mozdítani tudok a kézfejem, amivel körbe-körbe tapogatódzom, hátha találok valami gombot, amit megnyomva kiszabadulok ebből a fém koporsóból. Érzem, ahogy a falai sugározzák felém a hideg lélektelenséget. Nem számítok arra, hogy ráakadok valamire, de a remény hal meg utoljára. Hirtelen az ujjaim valami sík tárgyba akadnak bele, és egy pillanat múlva édesanyám lágy hangja tölti be a levegőt, engem pedig elönt a megkönnyebbülés édes hulláma.

„Frida drágám, tudom, hogy most kétségbe vagy esve, és nem tudod, mi történik, de kérlek, őrizd meg a hidegvéredet…” – Nos, egy kicsit elkésett ezzel a figyelmeztetéssel.

„Először is, szeretném, ha megértenéd, hogy mi csak a leges-legjobbat akartuk neked, és nem volt más választásunk. Így egy egész új világ nyílik meg előtted anélkül, hogy a múlt súlya rád nehezedne, és több milliárd ember szenvedése és nyomora tartana vissza.” – Ez volt az a pont, ahol gyanút fogtam.

„Te egy intelligens, fiatal hölgy vagy, aki megérdemli, hogy a túlélők közé tartozzon. Egy szempillantás erejére se legyen bűntudatod, az eseményekre a legkevesebb behatásod sem volt, ne nézz hátra, csak előre. Jogod van haragudni ránk amiatt, hogy tudtod nélkül feljuttattunk az Apollo-23-ra, de önszántadból sohasem hagytál volna ott minket…”

– A hangfelvételből 10 másodperc maradt hátra – szólt közbe egy érzelemmentes robothang. Anyám szaggatottan felsóhajtott.

„Szeretünk kicsikém, kérlek vigyázz magadra.”

Az utolsó szavait nagy rázkódás követte, és ha lett volna valami a gyomromban, biztos, hogy a fémfalakon végezte volna.

– Az Apollo-23 minden komplikáció nélkül Holdat ért. Kérjük, szíveskedjenek várni a kapitány utasításáig.

Innentől vette kezdetét az igazi lidércnyomás.

A gondolatmenetem a pillanatnyi sokktól teljesen megszakadt, és hirtelen azt sem tudtam, hogyan kell levegőt venni. A férfihang, aki az imént egy rejtett hangszóróból beszélt, újra megszólalt:

– Minden utasunkat arra kérjük, hogy ne pánikoljanak, csupán egy-két lépést kell követniük. Először is, vegyenek néhány mély lélegzetet, majd, ha némiképp megnyugodtak, mondják ki hangosan a következőt: „Út vége. Engedj.” Ezek után már szabadon elhagyhatják a kabinjukat. Ha ezt megtették, kövessék a folyosón elhelyezett piros jelzőfényeket.

Úgy tettem, ahogy a hang parancsolta; pár levegővétel után kimondtam a jelszót, mire elengedtek a szíjak, amik a fém felülethez kötöztek, és kinyílt korábbi börtönöm ajtaja. A hirtelen éles fény hatására reflexszerűen eltakartam a szememet, de már ekkor felfigyeltem a nyüzsgés hangjára. Lassan hozzászoktam a LED-lámpák erős fényéhez, és megpillantottam egy kis méretű vasútállomásra emlékeztető teret, de persze vonatok sehol sem voltak. Lassan már képes voltam feldolgozni azt a sok információt, amit az elmúlt percekben hallottam, egyszer csak bevillant a fejembe: Én most szálltam le a Holdra? Egy Apollo-23 nevű űrhajóval!? Miért történik ez velem? Vajon mit tettem, hogy ezt érdemeltem ki?

Végül gondolatspirálomat megszakítva visszanéztem a kabinomra, és megpillantottam azt a tárgyat, aminek érintésére meghallottam anyám hangját. Tudatosult bennem, hogy a szeretett MP3-lejátszómat nézem, majd gyorsan felkaptam, és a zsebembe gyömöszöltem. Legalább ennyi emlékem maradjon a Földről. A vasútállomás-szerű helyen immár megpillantottam a tömegben kászálódó többi utast. Úgy tűnt, ők sem tudtak sokkal többet arról, hogy mi is történik velünk, akárcsak én.

Nem akartam elhagyni a Földet. Inkább maradtam volna ott egy rövidebb élet erejéig, minthogy elhagyjam a családomat és a barátaimat.

Az első dolgom az volt, hogy megkerestem a legközelebbi ablakot, és visszanéztem a Földre, ahol még tegnap este a családommal vacsoráztam. Amikor láttam, milyen messze kerültem otthonról, elkezdtek hullani a könnyeim, akár a zápor. Egyszer csak bejött valaki hozzánk, a ruhájából ítélve a kapitány, és elmondta nekünk, mi fog történni, mit kell majd csinálnunk. Bár kicsit tétovázva, de mindenki elindult a megadott irányba. Útközben volt pár állomás, ahol meg kellett állnunk. Az elsőnél mindenki átesett egy gyors vizsgálaton, majd kaptunk enni- és innivalót, végül pedig a speciális ruhákat adták oda.

Elkísértek minket a szállásokra. Nemek szerint voltunk szétosztva, 4 ember egy szobában. Nem tudtunk mit egymáshoz szólni, de mindenkinek elárulta a tekintete, hogy érzi magát. Megláttam a szoba hatalmas ablakát… A Föld, eddigi otthonom felé nézett. Kevés ismeretemmel meg tudtam állapítani, hogy odahaza reggel, hajnal lehet, a kedvenc napszakom. Az ezt követő napokon ebben az időtájban mindig arra néztem, mindig elgondolkodtam, mennyivel jobb volt ott felkelni, mennyire hiányoznak a barátaim, a családom.

A magány elviselhetetlen súllyal nehezedett rám. Egyszerre tűntek távolinak és közelinek. Az üresség elviselhetetlenné vált, belülről fojtogatott. Egyedül voltam a szobámban. Egyedül voltam a folyosón. Egyedül voltam az űrhajón. Egyedül voltam a Holdon. Egyedül voltam a világegyetemben.

Egy ajtó. A szabadságba visz. Haza visz – s a biztos halálba. De nincs más kiút. És ebből a létből… Elég volt.

Elég.


Felébredtem. A hajnal első sugarai besütnek az ablakomon. Mellkasomból halk zokogás tör fel. Könnyeim eláztatják párnámon a Holdat. Csak álom volt. Egy rémálom, de csak álom.

 

Meghatározatlan idő múlva
 

– Az idei évben a Nobel–békedíjat a bizottság Firmin Frida Fidéliának ítélte.

Csapat neve
Csak a könyvért!