Keserédes éltető gondtalanság

Keserédes éltető gondtalanság 

Írta: Krisztován Emese 

 

Ahogy a hideg vaságyon fekve nézek fel a gazdám könnyes arcára, előtörnek belőlem az emlékek. Emlékképek életem hullámvölgyéről. 

Egy tenyészetben születtem 5 testvéremmel együtt. Én maradtam utolsónak, mikor már el lehetett vinni minket, és a tenyésztők már aggódtak, hogy a nyakukon maradok. Szerencséjükre egy fickó pont egy terelőkutyát keresett amilyen elvileg én is voltam. Így hát új gazdára találva, boldogan mentem szállítóbokszomba. A gazdi betett a furgonja hátuljába beszélgetett még egy kicsit a tenyésztőkkel, majd beszállt és elindultunk. Egy kis idő, és sok-sok kanyar után végre megálltunk, és izgulva vártam, hogy megláthassam az új otthonomat. Nyílt az ajtó, a vakító fényben egy kéz nyúlt be értem és kiemelt dobozostul majd becsapta a kocsiajtót és elindultunk a ház felé. A rácson kikukucskálva, szemléltem meg új hajlékomat. A ház féle menet közben az udvar hátsó végében halványan mintha egy nagy kutyát véltem volna felfedezni, de nem voltam benne teljesen biztos. Bementünk a házba és le lettem rakva a földre. Nem értettem, miért nem mehetek ki körbeszimatolni. Egy kis idő múlva hallottam, hogy nyílik az ajtó és egy szőke hölgy sétált be a szobába. Ahogy meglátott engem visítva rohant hozzám, majd a gazdi nyakába ugrott. Kiderült, hogy a szőkeség a gazdám barátnője, és már nagyon régóta akart egy kis kutyát, és egyébkent is jól jött a farmra egy terelőkutya. Így hát ez lett az otthonom. Pár hónappal később a nő elköltözött, engem viszont nem vitt magával. Ki kellett költöznöm az udvarra, mert a gazda nem szerette annyira, ha ott ólálkodtam mellette. Így hát megismerkedtem a kinti kutyával, akit néha láttam, amikor sétálni mentünk, de még nem volt alkalmam beszélgetni vele. Oda mentem hozzá, azonban ő megelőzött: 

- Kölyök! Töröld le a mosolyt az arcodról! Ez itt nem a fűtött lakás itt nincs puha kosár, hogy kényelmesen tudj szundikálni, itt kemény a föld és hidegek az éjszakák, és a tél is közeledik, úgyhogy készülj fel, hogy nem egy szobakutyának való körülmények vannak itt!  

- Elég rosszul hangzik, ugyan nem tudom mi az a tél, de az alapján, ahogy emlegetted nem ígér sok jót. Remélem, tudsz majd segíteni, hogy megszokjam idekint, mert nem hiszen, hogy visszamehetek – néztem sóvárogva az ajtó felé. 

 De nem, az számomra nem nyílt ki többet. 

- Ugyan nem szeretem, ha rám akaszkodnak ilyen tapasztalatlan ifjoncok, de talán tehetek egy kivételt. Egyébként Dante vagyok. 

- Köszönöm Dante, engem Sammy-nek hívnak… Legalábbis a szőke mindig így hívott- szomorodtam el. 

A tél valóban elég kegyetlenül érkezett meg, nem kímélve se kutyát, se semmi más élő lényt. Közben a gazdi is sokat járt el otthonról és dülöngélve, valami furcsa szagtól bűzölögve jött haza és volt, hogy miután bement a házba, ki se jött aznap többet, elfelejtve a vacsoránkat, másnap pedig nagyon morgolódott bármit csináltunk. Egy idő után ez kezdett már elfajulni és volt, hogy már a házig se tudott eltántorogni és az udvaron esett össze. Ilyenkor természetesen odamentünk hozzá megszaglászni, hogy jól van-e de odébb rugdosott minket. Aztán ez kezdett mindennapossá válni, és már ha hazafele az útjában álltunk nem került ki minket, hanem simán belénk rúgott. Mivel vacsorát már csak ritkán kaptunk, ezért elkezdünk kiszökdösni, hogy máshonnan szerezzünk élelmet. Ezt persze a gazda nem szerette, és amikor rajtakapott megvert minket. 

Egyszer, amikor szokásos esti útjára indult, mi is útnak eredtünk, hogy valamivel megtöltsük éhes gyomrunkat. Találtunk is finomságokat pár házzal arrébb, (bizonyára egy válogatós macska vacsorája lehetett) és amikor hazaértünk ott várt ránk birtoklónk. Bementünk a kapun, próbálva elsettenkedni mögötte, de észrevett minket és elkezdett ordítozni, hogy milyen haszontalan kutyák vagyunk és csak a pénzét pazaroljuk, majd egy seprűvel kezdet ütlegelni minket, mire Dante nekiugrott. 

- Menekülj kölyök! Fuss minél messzebbre! 

- De mi lesz veled? – tudakoltam idegesen. 

- Ne foglakozz velem, csak menekülj! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon és jobbnak láttam nem most vitatkozni vele. 

Elindultam futva a kapu felé és kintről még visszapillantottam megmentőmre, hátha jön utánam, hogy együtt szökjünk el, de még mindig küzdött a részeg gazdánkkal. Így hát nem volt mit tennem rohantam tovább bárhova csak minél messzebb attól a szörnyetegtől. Mikor az utca végére értem fájdalmas vonyítást hallottam, majd még néhány rúgást, ajtócsapódást, majd csend lett. Tudtam, hogy ez mit jelent. Megálltam, visszanéztem a volt otthonom irányába, majd eszembe ugrottak Dante utolsó szavai – Menekülj! – úgyhogy mentem tovább végül a közeli erdőben tudtam meghúzódni.  

Már pár hónapja voltam az utcán néhány háznál könyörögve egy kis ételért és macskák maradékán élve. Épp a reggeli után mentem volna vissza az erdőbe, hogy szunyókáljak egy kicsit egy bokor aljában fagyoskodva, amikor meghallottam egy bicikli nyikorgását. Egy fiúcska ült rajta és felém tekert. Gondoltam elmegy mellettem, ahogy általában az emberek, de ő megállt és rám nézett. 

- Szia kutyus! Nem nézel ki túl jól. 

Ha te is az utcán élnél te se néznél ki jól- gondoltam magamban. 

- Van gazdád? – kérdezte mintha értené, ha válaszolok. 

- Nem – ugattam vissza neki 

Lehajolt megnézni, hogy van-e rajtam nyakörv, de nem volt, mivel leráncigáltam magamról nehogy a végén még visszavigyenek. Eközben egy idős hölgy, aki szokott nekem némi harapnivalót adni kijött és a kisfiúval kezdett társalogni. 

- Nincs neki gazdája, én szoktam etetni. Itt élhet a közeli erdőben. 

- A néni szerint hazavihetném? Mindig is szerettem volna egy kutyát, és az anyukám biztos nem mondana nemet, ha tudná, hogy az utcán kellene élnie. 

- Szerintem örülne neki a kutyus, nem tudom, meddig bírja még a hideget, és még nagyon kicsike is. 

A fiú boldogan lehajolt hozzám, megsimogatott és óvatosan a hasam alá nyúlva felemelt, majd betett a biciklije kosarába, felszállt és elindultunk. Még visszanéztem a hölgyre, aki etetett ezzel életben tartva és gondolatban megköszöntem neki. Óvatosan tekertünk nehogy valami bajom essen, így még nézelődni is tudtam. Lassan elhagytuk az erdőszéli öreg házakat és beértünk a kertvárosba. Megálltunk egy nagy fehér ház előtt majd a kissrác leszállt a bicikliről és betolta a kertbe aztán kivette a kosárból és bevitt a házba. Ahogy beléptünk a másik helyiségből meghallottam egy női hangot. 

- Hazaértél Tim? – kérdezte a hang 

Szóval Timnek hívják az én kis megmentőmet – gondoltam. 

- Igen anya, megjöttem. – egy pillanatra elhallgatott – és hoztam valakit - kezdte bizonytalanul, mire az anyja kijött onnan ahol épp volt, hogy megszemlélje kit hozott haza a gyermeke. 

Amikor rám tekintett vegyes érzelmeket láttam a szemében. 

- Anya, az utcán találtam ezt a kiskutyát kint a hidegben az erdő mellett. Szegény még kölyök, nem bírná ki egyedül sokáig, hadd tartsuk meg, kérlek. – kezdett könyörögni Tim – Ígérem, gondoskodni fogok róla, etetem, itatom, sétálok vele, amit csak kell, tudod, hogy mindig is szerettem volna egy kiskutyát és most segíthetnénk szegényen azzal, hogy befogadjuk. 

- Jól van, legyen, maradhat. – Tim odarohant, hogy megölelje az anyját. – De neked kell róla gondoskodni.  

- Persze, persze nagyon szívesen. 

- És el kell vinnünk egy állatorvoshoz előtte. 

- És ha ebbe én nem egyezek bele? – ugattam nekik. 

- Úgy látom, az állatorvos nem tetszik neki annyira. – mondta Tim mire mindketten felnevettek, én pedig felháborodottan ugattam tovább. 

Végül elvittek állatorvoshoz, aki néhány apróbb dolgon kívül egészségesnek nyilvánított, így egy borzasztó fürdő után beköltözhettem új otthonomba.  

Ez immár tíz éve és minden Timmel töltött percre boldogan emlékszem vissza. Sok-sok örömteli emlék villan elő most bennem és hálát adok az összes létező (vagy nem létező, ki tudja) Istennek, hogy akkor ez a kissrác rám talált. Még egy valaki, akinek örökké hálás maradok. Dante. Ha ő nincsen, sose szabadulok meg onnan és nem találkozok Timmel. Megmentették az életemet. Ez a két személy, akik közül egyet most is magam mellett tudhatok.  

Felnézek Tim arcára. Látom, hogy sír. Próbál erős maradni, és azt mutatni, hogy minden rendben lesz, de nem megy neki. Nem akarja, hogy izguljak, pedig neki lesz nehezebb. Én eltávozok és nem lesz több bajom, de ő itt marad és meg kell birkóznia a jövővel, ami nem tudni mit hoz. Én se tudom, mit hoz a vég. Van-e túlvilág vagy újjászületek? De most ez nem is izgat, úgyis kiderül. Inkább még ki akarom használni azt a néhány percet, amit Timmel tölthetek. Odanyomom a fejem a kezéhez, mire ő elkezd simogatni és mondogatja nekem, hogy jó fiú vagyok, tudja, hogy sokszor leszidott, ha valami rosszat csináltam, de nagyon szeret és mindig is szeretni fog.  

Visszajött az orvos, kérdezi, hogy készen állunk-e. Tim bólint, én pedig megcsóválom a farkamat jelezve, hogy én is készen vagyok. Az anyukája átkarolja a kisfiút, aki továbbra is engem simogat és beszél hozzám, miközben orvos odalép hozzám és beadja az injekciót. Mielőtt lehunyom a szemem, még egy utolsó pillantást vetek a síró Timre, akit a legjobban szeretek ezen a világon és a mellette álló anyjára, aki tudom, hogy mindig mellette lesz. Vigyázz rá helyettem is... Köszönök mindent. - Még egyszer, utoljára játékosan megböktem Timet az orrommal, majd végleg becsuktam csillogó kutya szemeimet. 

Mikor felébredek, egy úton fekszem. Nincs mellettem Tim. Értem, szóval meghaltam és nem látom többet őket. Érzem ahogy a szívem görcsbe rándul és félek. Most nincs mellettem Tim. Érzem még ahogy a gyerekkori rettegésem újra előtör. Nem tudom, hogy mi lesz. Nem tudom, hol vagyok, talán ez a mennyország, talán valami más. Kicsit távolabb hangokat hallok, és odaérve sok-sok kutyát, és más élőlényeket is látok. Látom, hogy felém sétál egy kutya. Felismerek egy ismerős hangot, melyet kölyök korom óta nem hallottam: 

- Kölyök te vagy az?  

- Dante? – ismertem fel megmentőmet – Mit keresel itt? Mi ez a hely? 

- Itt élünk a halál után. És itt senki sem bánthat.  

- Dante... Akkor nekem nem volt alkalmam megköszönni, amit értem tettél. 

- Ne beszéljünk a múltról! Minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Én ide kerültem, te pedig szerető családot kaptál. 

- És találkozhatok még velük valaha? 

- Igen ők is ide kerülnek, ha tisztességes életet élnek. – nyugtatott meg. 

Így hát most a másik személlyel lehettem, akinek az életemet köszönhettem és most újra támogat, mint akkor régen és vigyáz rám, míg Tim is eljön erre a helyre. 

Csapat neve
nutelláspacifagyi