Ebben a könyvben tulajdonképpen csak a nők a fontos szereplők. (És ők sem mind.) Egyáltalán nem fontos az egymással való kapcsolatuk - mind kapcsolódnak egymáshoz a háború miatt és egész egyszerűen azért, mert nők -, és abszolút nem fontosak a férfiak. Egyetlen kapcsolódási pontjuk maga a háború és mint kis szigetek, szétszóródva, magányosan küzdenek egyik vagy másik oldalon.
Natalie Haynes: Ezer hajó:
Homérosz monumentális eposzai, az Iliász és az Odüsszeia elevenedik meg ennek a könyvnek a lapjain. A Múzsa újra elmondja a történetet az énekmondónak, de olyan szemszögből, amilyenből még sosem láttuk: az asszonyok szemszögéből.
A trójai háború végén vagyunk, a görögök tisztogatnak, a férfiak nagy része meghalt vagy eltűnt, itt maradt a „maradék”: a trójai nők és a gyerekeik. Meg a nők, akik otthon várják a görög hősöket (vagy nem hősöket) haza. Meg az istenek, akiknek, ahogy az írónő írja az Utószóban: „Az érzelmi érettségük egy totyogó kisgyereké, amelyhez halhatatlanság és borzasztó erő társul.” és úgy játszadoznak az emberekkel, mintha élettelen bábuk lennének. Meg ott van Penelopé, Odüsszeusz felesége, aki várja haza „leleményes” férjét; igazán meglepő volt a leveleit olvasni. Egészen különleges értelmezése az Odüsszeia-nak!
Az „első nők” sorsa az „örök nők” egyetemes sorsa; a félelem, a bátorság, az alázat, az öntudatosság, a gyűlölet és a szerelem, az anyaság, a feleségsors mit sem változott az évezredek során. Mint ahogy nem változott a háború sem: napjaink háborúja pont olyan, mint egykor a trójai volt és az eredménye is pont ugyanaz.
