A zenéket inkább a szöveg, mintsem a hangulat miatt választottuk ki, bár az első igazából mindkét szemszögből megfelel.

https://www.youtube.com/watch?v=zmYDOd2e-64
Rosemary titkaira utal, amik közül sokat a sírba vitt (legalábbis meggyőződése szerint).

https://www.youtube.com/watch?v=9Yf3L7dVbFw
Nyilván ez magára a méreggel (ciánnal) végrehajtott gyilkosságot magyarázza. Még maga a cián is említve van a zenében:)

https://www.youtube.com/watch?v=Zljvp9-ekyk
Vissza a titkokhoz, de ez már inkább Rosemary ártatlan külsejére és mégis, furcsán veszélyes jellemét ábrázolja, amik valahogy megint csak a titkokhoz fűződnek.

Aki olvasott már több könyvet is Agatha Christietől, az már ismerheti a műveinek jellegzetességeit, de valószínűleg nem fogja tudni megoldani a rejtélyt. Csodálkozva, lessokolva bámulja az utolsó pár oldalt, ahogy újra és újra lejátszódnak benne a történtek. A Gyöngyöző cián egy hasonló hatást keltő könyv, és valahogy mégis más.

Rosemary Barton, egy gyönyörű, elegáns és tehetős hölgy ciánmérgezésben meghal a születésnapi vacsoráján. Férje, George Barton 1 évvel később, felesége születésnapján És halálának évfordulóján újraalkotja végzetes vacsorát. Ugyanaz a hely, ugyanazok a vendégek, ugyanazok a programok, és egy hasonló végkimenetel: ravasz gyilkosság.
A karakterek a legmeghatározóbbak a történet szempontjából. Ez alapból jellemző Christie regényeire, de itt ez még inkább kiteljesedik.
Minden szereplő szemszögéből megismerhetjük Rosemaryt, és felszínre bukik, hogy mindegyiküknek nyomós indítéka lett volna végeznie vele. Azonban nem csak az elhunythoz fűzött kapcsolatuk fontos, hanem az egymásról alkotott véleményük is—a múltban történt sérelmeket ugyanis, akárhogy próbálták, nem tudták a szőnyeg alá söpörni. Az áldozat tulajdon húgától kezdve a szinte teljesen idegen fiatal barátig mindenki gyanús. Olvashatunk itt első benyomás alapján tett, de közeli ismerőstől származó véleményt is az áldozatról, aki közel sem élt olyan tökéletesen felhőtlen életet, mint ahogy azt egy hozzá hasonló hölgyről elképzelné az ember.

Nem egy kifejezetten hosszú könyv, szóval amikor megtudtuk, hogy egy elég jelentős részében Rosemaryről és a róla alkotott véleményekről lesz szó a gyanúsítottak szempontjából, egy kicsit azért megijedtünk. Jó pár Agatha Christien vagyunk már túl (egész pontosan együtt 16 darabon, és még elég sok van tervben), de egy hasonló felépítésűt sem olvastunk még. Ennek ellenére talán pont ez volt a mű egyik legerősebb tulajdonsága: Rosemary Bartont ugyanis kevesen szerették válójában, ezenkívül „féltve őrzött titkai” is csak az ő fejében éltek valódi titokként.

A kissé elnyújtott első rész után belecsapunk a nyomozásba. Itt nem a jól ismert belga detektívünk, Hercule Poirot, se nem a kiváló és ártatlannak tűnő Miss Marple nem nyomoz, hanem maguk a gyanúsítottakak próbálják maguk közt (egy kis külső segítséggel) megtalálni rejtély megoldását.

Ami kifejezetten érdekes, hogy nem is a tettes kiléte, vagy esetleg egy nagy csavar a végén tette izgalmassá, hanem hogy hogyan vitték végbe a gyilkosságot. Az egész annyira bizarr és misztikus, a legvégéig nem volt tiszta képünk az egészről. Nyilván a „ki volt?" kérdés is izgatta a fantáziánkát, de ez mégis egy olyan lefolyású gyilkosság—sőt, kettős gyilkosság, ráadásul ugyanabban a közegben, ami az előbbi kérdést kevésbé tette számunkra jelentőssé.

Volt azért jó pár ötletünk a tettesről is (esetleg tettesekről). Christienél nehéz eldönteni, ki a gyilkos, még akkor is, ha már nagyon sokat olvastatok tőle, mert nagyon sok múlik magán az érzelmi kapcsolatokon és a pszichikán—ami pedig elég változatos.