Két amerikai tengerészgyalogos őrizte az kaput. Ránk vigyorogtak, mellkasuk előtt rakéta-meghajtású gránátvetőt fogtak.
- Szerintem Hádésznak nincs gondja a házaló ügynökökkel - fintorgott Grover. A hátizsákom már vagy egy tonnát nyomott. Nem értettem, miért. Ki akartam nyitni, megnézni, nem került-e bele véletlenül egy elkóborolt tekegolyó, de erre nem volt idő.
 Hát, gondolom... kopognunk kéne - mondtam. Forró szél söpört végig a folyosón, az őrök félreálltak.
- Gondolom, ez azt jelenti, lépjünk be - susogta Annabeth. A terem olyan volt, amilyennek az álmomban láttam. Kivéve, hogy Hádész trónja most nem üresen állt.
Ő volt a harmadik isten, akivel személyesen találkoztam, de az első, akinek a külsejét igazán isteninek találtam. Legalább három méter magas volt, köntöse fekete selyem, koronája cizellált arany. Bőre albínófehér, haja vállig érő, szurokfekete. Nem volt olyan izmos, mint Árész, de erőt sugárzott. Lustán elnyúlt emberi csontokból emelt trónján, ruganyosnak, kecsesnek és olyan veszélyesnek tűnt, mint egy párduc.
Rögtön azt éreztem, hogy itt ő az, aki parancsokat ad, s ez így van rendjén. Mert többet tud, mint én. Mert ő az úr.
Aztán gyorsan leintettem saját magamat. Hádész aurája hatott rám, ahogy Árészé korábban. A Holtak Ura korábban látott képekre emlékeztetett, Adolph Hitlerre, Napóleonra és öngyilkos robbantókat vezénylő terrorista vezérekre. Hádésznek is ugyanolyan átható tekintete volt, ugyanaz a delejező, gonosz karizma.
- Bátor vagy, hogy idejöttél, Poszeidón fia - köszöntött behízelgő hangon.Az űrlap teteje