Egy gombnyomás

Mi lett volna, ha Wade elfogadja Sorrento ajánlatát, és az IOI vezetőjévé válik? Mi lett volna, ha egy idő után még maga is elhiszi, hogy amit tesz, az helyes? És mi van, ha ebben a világban már senkiről és semmiről sem tudjuk, hogy kicsoda, micsoda? Mi van, ha az egész világ szemfényvesztések kavalkádja?

 

Fehér asztal, fehér fotel, fehér szőnyeg. Minden úgy nézett ki, mintha valami modernizált Mennyországba kerültem volna, mintha az itt dolgozók kis angyalkák lennének, akik mindent a jó cél érdekében tesznek. Aha. Úgy nézett ki.

Csak haloványan emlékeztem, mi volt, mielőtt idejöttem. Mielőtt ki tudja hány napja (hete, hónapja, éve) szerződést kötöttem az IOI-val, és annak fejévé váltam volna. Kósza képek éltek csak bennem egy mobilházról, egy roncstelepen megbúvó szentélyről, egy, az OASIS-ban, azon belül a Luduson álló iskoláról, szellemes vitákról egy fiúval egy retróra kialakított chatszobáról és egy blogger lányról A borzalmak sírjában. Mindez már csak fel-felbukkanó emlékfoszlány volt, pókhálóval bevont kacat, amiről ha levetted a pókhálót, már nem lett volna ugyanaz, így inkább békén hagytad, és félretetted. Majd egyszer, talán.

Ilyen „majd egyszer, talán” volt az egész régi énem, a nyestség, a gyermeteg buzgóság, a remény, hogy tizenéves porbafingóként véletlenül pont nekem sikerül megtalálnom Halliday Húsvéti Tojását. Így visszagondolva, nem voltam büszke a régi Wadere. Minden döntését, amire emlékeztem, kétségbe vontam, kivéve egyet. Egyet, amit ha nem tesz meg, a mostani Wade nem létezne.

Huszonegy voltam, az egész kóceráj elfakult személyiségű, kódokban és programokban gondolkodó vezetője. Sorrento – a nagyképű, manipulatív dög Sorrento – most már annak is örült volna, ha a virtuális talpam virtuális nyomát akár csak az ujjbegyével is érintheti. Parzival új szintre lépett, a legmagasabbra, nem érdekelte senki és semmi, Halliday Húsvéti Tojásának szentelte minden idejét, nem állt szóba holmi nyestekkel.

Kivéve talán eggyel, akkor éppen eggyel, akinek az emléke nem akart eltűnni, és az illető aznap úgy döntött, tesz róla, hogy ne csak egy poros emlék legyen a padláson. Engedélyt kért a belépéshez, én pedig megszokásból rányomtam az Igen ikonra, abban a hitben, hogy megint csak egy alkalmazottam zaklat megint csak valami engem nem érintő, rendkívül fontosnak titulált dolog miatt. Aztán lassan materializálódott, és nekem azonnal beleégett a memóriámba a többi Hatos viseletétől elütő farmer, fekete fölső és az annak a zsebébe csúsztatott apró géppisztoly. Hát még a feje felett virító betű.

 

- Hogy jutottál be ide? – meredtem rá, mire dühösen felhorkant.

- Igen, téged is jó újra látni, Mr. Kurvára Leszarom A Nyesteket És Azt, Hogy A Szarosok El Kívánják Cseszni Az OASIS Világát Uraság! – intett félszegen, majd körbenézett, és hitetlenkedve széttárta a karját. – Komolyan, Z, ezért vágtad sutba a jól induló nyestkarriered? Ezért vágtad sutba az egész gyerekkorodat, mindent, ami az életed része volt egészen Sorrentoig?

- Úgy mondod, mintha ez olyan nagy probléma lenne – zártam be az egyik ablakot a gépemen, és a képernyő elsötétült. Még néhány gombnyomás és kódbepötyögés, és magunk voltunk. – Nézz rám, H! Annyi pénzem van, amennyiről régebben még álmodni sem mertem, mert nem hittem, hogy létezik ennyi lóvé. Főnök vagyok, mindenki fél és tisztel engem, az a rohadt Sorrento csak húzza a száját, amiért önként és dalolva a kezembe adta a hatalmát, az egész IOI lesi minden szavam. Igen, ezért vágtam sutba mindent, és képzeld, nem bánom. Jól döntöttem.

- Hogyne. Csak a Nyestfórumon a Szarosok pitiáner suhancok hozzád képest. Senki sem törődik velük, mindenki arról beszél, mi lett Parzivallal. Azzal a Parzivallal, akinek lehet, hogy egy fityingje sem volt, de sokkal emberibb volt, mint ez, aki itt pöffeszkedik előttem a masszásfoteljében.

- Ember vagyok – vágtam rá reflexből.

- Mikor érezted utoljára jól magad, Z? Eszedbe jutott valaha is, hogy milyen jó lenne pár órára lelépni az Alagsorba, elmenni egy küldetésre, vagy megnézni mondjuk a Gyalog-Galoppot? Jártál az ittléted óta Art3mis blogján? Megnézted, milyen az élet a Luduson? Néztél úgy az Almanachra, mint Sorrento előtt, vagy csak ütögetted a klaviatúrát, és annyira el akartad hitetni magaddal, hogy jól döntöttél, hogy nem csak a múltad felejtetted el, hanem a jelened, a jövőd, és az általad annyira istenített célt is? Szerinted ezt akarta Halliday? Egy fiút, aki megszűnt önmaga lenni, és már csak egy robot? Szerinted ezt akarta?

Néha a rendszernek elég egy gombnyomás ahhoz, hogy újrainduljon. Hogy a lomtárba helyezze a neki nem tetsző fájlokat, és előszedje a mappák rengetegéből az igazán fontosakat, letakarítsa őket, és szebben pompázzanak, mint előtte bármikor. 

Halliday neve volt a gomnyomás, amit H a végére tartogatott. Mindkettőjükre felnéztem. Halliday gyakorlatilag egy isten volt – nem csak nekem, szinte mindenkinek az OASIS-ban –, egy ikon, egy kitörölhetetlen sor az emberiség történelméből. H pedig... H a legjobb barátom volt, az egyetlen, aki nem azt nézte, mennyi a pénzem, hanem azt, ki vagyok – mert gyanítom, ha semmit sem tudtam volna Hallidayről, ha a Húsvéti Tojás sem érdekelt volna, akkor is ugyanolyan maradt volna velem szemben. A nyestség csak hab volt a tortán, egy plusz. H megtalálta azt az egyensúlyt a magánélete és A Küldetése között, amit sokan nem.

Néztem rá a vizoromon keresztül, és rajta kívül semminek sem volt értelme a szobában. Fogalmam sem volt, mit keresek itt, hogy jutottam ide, és miért kellett éveknek eltelniük, hogy rájöjjek a helyzet nyakatekert, kifordított, se-eleje-se-veleje mivoltára. Néztem rá. Az avatárjának az arca kipirosodott a dühtől, a keze ökölbe szorult, egész testében remegett – de nem a félelemtől.

- Üss meg – jelentettem ki. Az arc, amit akkor vágott, megért volna egy misét.

- Hogy mondod?

- Jól hallottad. Egy igazi hülye voltam, és látom rajtad, hogy legszívesebben kitépnéd a beleimet, hogy azokkal ugrókötelezz. Csináld. Nem védekezek.

- Nem foglak megütni – komorodott el. – Akkor foglak, amikor nem számítasz rá.

Ahogy kiléptem az íróasztalom mögül és néhány kattintással magamra öltöttem a régi felszerelésemet, H elvigyorodott, én pedig visszavigyorogtam. Felemelő érzés volt minden ruhadarab és kiegészítő. Mintha Parzival újjászületett volna. A fiú lassan odalépett hozzám, és szó nélkül megölelt. Nem tettem szóvá, hogy eddig ilyet nem csináltunk, nem hülyültem el a dolgot. Visszaöleltem, olyan szorosan, hogy még ott is, ahol a valóságban van, tökéletesen érezze azt a Wade-féle csontropogtató, igazi ölelést, amit csak bizonyos embereknek tartogattam.

- Üdv újra köztünk, Z – suttogta.

- Jó újra itt lenni – veregettem meg a hátát, majd eltávolodtam, és sóhajtottam egyet. – Szóval? Van valami terved, hogy jussunk ki innen?