„Mi lett volna, ha…”

Nem fogok ma iskolába menni. Ezt már akkor tudom, mikor kinyitom a szemeimet, és egy új testben ébredek.
A nap még nem egészen kúszott fel a horizont felé. Ma lány vagyok. Amy Tran a nevem, és ahogy már jól megszokhattam, tizenhat éves vagyok. Senki sem ébreszt, szülőknek, testvéreknek nyomát sem látni.
Kábán, gépies mozdulatokkal veszem magamra Amy fekete ruháit, miközben egyre csak Rhiannon jár a fejemben; a tenger sós illata, a hullámok, a homok, ami a hajunkba tapadt, a lemenő nap fénye, Rhiannon ajkának íze… Megrázom a fejem, és mozgásra bírom Amy testét.
Megkordul a gyomrom, amikor a konyhába érek, de képtelen lennék akár egy falaltot is lenyelni. Rhiannon… vajon mit csinálhat most? És vajon Justin jól bánik vele? A gondolatok egymást kergetik a fejemben, kivétel nélkül mind a lány körül járnak.
Úgy érzem, lassan kezdek megőrülni. Nekem csak „ma” van, nincs tegnapom, vagy holnapom. Szó szerint a mában élek, minden nap másik testbe száműzve, mint valami furcsa parazita…
És eddig nagyon is jól játszottam az általam kiszabott szerepemet; nem kötődtem senkihez, igyekeztem mindenki életét arra az egy napra nem felfordítani, és elvegyülni a tömegben. Mindez nagyon jól ment egészen tegnapelőttig.
De valahogy nem tudtam kiverni a fejemből a lány arcát, ragyogó szemeit, a nevetését, a boldogságát, amikor azon a napon elvittem a tengerpartra, számomra parányi örömöt okozva ezzel neki. Nem tudom elfeledni csak úgy…
Amy ’67-es Chevrolet Impalájának kormányára támasztom fejemet, hogy száguldó gondolataim csillapodjanak. Egyórányira vagyok attól az embertől, akit a világon legjobban szeretek, s aki megfertőzi gondolataimat. A slusszkulcs a kormány alatt lóg, várva, hogy elindítsák az autót, és kezdetét vegye a nap, és elinduljak Amy iskolája felé.
De ma nem. Amint észbe kapok, már ki is hajtottam a városból, ahol Amy lakik, egyenesen Rhiannon felé, a boldogság felé. A szél bele-belekap a hajamba, a nap fénye bearanyozza a mellettem elsuhanó tájat, Janis Joplin érdes hangja üvölt a rádióból, ma minden meseszép…

Itt vagyok. Rhiannon iskolájának parkolójában, idegenként. Őt lesem minden sarkon, minden iskolába igyekvő lányban őt keresem, de csalódással nyugtázom, hogy még nincs itt. Feketére festett körmöm ütemesen dobol a kormánykeréken, türelmetlenül várva, hogy végre felbukkanjon ő…
De mit keresek itt? Agyam józanabbik fele átveszi az irányítást az érzelmeim felett, s lassan tudatosul bennem, hogy máris megszegtem a magamnak tett ígéreteim egyikét; felbolygattam Amy napját. Kötelességeimet félredobva rohantam egy ismeretlen lány felé, aki nem is belém, hanem Justin-ba szerelmes… Már éppen hátramenetbe tenném a kocsit, mikor felbukkan végre.
A szívem őrült tempóban ostromolja bordáimat, szemem minden lépését követi, mígnem megkapom a kegyelemdöfést.
Rhiannon nevetve öleli meg a fiút, aki két nappal ezelőtt én voltam. Nem is tudom, mit hittem; lehet, hogy Justin megfogadta a tanácsomat, és jobb barátja lett a lánynak… Rhiannon pedig ugyanúgy szereti Justin-t, ahogyan két nappal előtte.
Dühösen kanyarodok ki az iskola parkolójából Amy kocsijával, majd padlógázzal elhagyom az iskola környékét, az órára igyekvő fiatalokat, Justin-t, aki fel sem fogja, milyen szerencséje van, és őt…
Szerencsére a nap ezen pontján senki sem tartózkodik a parton; a szél most viharos erővel korbácsolja a tengert, ijesztő, kékeszöld hullámokat generálva. Becsapom az autó ajtaját, a szél messze fújja a dühösen levegőbe rúgott homokot, s magam után rohanó lábnyomokat hagyok.
Észre sem veszem, hogy üvöltök, csak akkor, mikor torkom már perzselő fájdalommal égett. Térdem a nedves homokba süpped, miközben ököllel ütöm a földet. A hullámok lágyabbá szelídülnek, az orkán lecsendesedik, amint az első sós cseppek a tengerbe hullanak.
Tehát ez a szerelem… az örök fárosz, minden vándorhajónak csillaga, magasságát mérhetik, de erejét nem?* Mindenesetre, most csak tátongó ürességet és fájdalmat érzek, semmi többet.
De a leckét megtanultam; nem kötődhetek senkihez. Örök bolyongásra vagyok ítélve egy rohanó világban. Mert ha szeretek valakit… annak csak én látom kárát.
Aznap sokáig maradtam a parton, átkozva apát, anyát, Istent, sorsot, ördögöket… aztán hazavittem Amy kocsiját, és bedőltem az ágyamba, hogy holnap ismét folytatódjon az örökös vándorlás.


 

* idézet Shakespeare 116. szonettjéből