Charlie

Ideges voltam, nem is, inkább mérges, de nem Silas-ra hanem magamra. Hogy is hihettem el a saját gyermeteg képzelgésemet, egy csók nem hozza vissza csak úgy az emlékeinket. Hülyeség volt megpróbálni, ezzel csak Silas-t hitegetem hamis ígéretekkel, bár az a csók hogy is mondjam olyan volt, mintha a Sors is egymásnak teremtett volna minket, de félek. Félek, hogy ha még jobban beleszeretek nem tudom majd boldoggá tenni. Elvégre egy lepukkant városi kis csaj vagyok, senki más. Nem hozzám való azzal a mindent elsöprő mosolyával és a tökéletes kinézetével, a menő kocsijáról meg a flancos házukról nem is beszélve.

A párás és koszos taxi ablaküvegén átkémlelve észrevettem,hogy már majdnem elhagytuk a várost. Hirtelen ötlettől vezérelve szóltam a sofőrnek, hogy kiszállnék. Furcsán nézett rám, biztos nem tudta miért is akarok kiszállni itt a semmi közepén éjszaka. Kiszálltam, majd hosszú ideig bámultam a kocsi után, még azután is, hogy eltűnt a szemem elől. A fejem tele volt kuszábbnál kuszább gondolatokkal, ezért úgy döntöttem sétálok egyet, azonban nem jutottam sokáig. Arra amerre elindultam egy híd ívelt át a folyó felett, régen biztosan sokat jártam erre, mert ismerős volt a hely, de sajnos nem emlékeztem semmire az előző két napot kivéve. Megbabonázott a látvány, csak álltam ott és figyeltem, ahogyan a hold és a csillagok fénye táncolt a folyó hullámain. Megint elfogott a félelem. Ahogyan farkas szemet néztem a vízben lévő tükörképemmel jobban megnéztem az arcomat meg a széltől kócos és gubancos hajamat.

-Mit szerethetett ezen Silas?!- kérdeztem magamtól. Nem tudtam értelmes választ adni a saját kérdésemre, most már nem csak féltem, de kétségek között is vergődtem. Ostoroztam magam hülyébbnél hülyébb kérdésekkel, de kezdtem feladni és egy gondolat szöget ütött a fejembe. Mi lenne ha...? Elképzeltem milyen érzés lehet a víz alatt lélegezni és élni, akár egy sellő. Titokban, rejtve minden és mindenki elől, egyedül.

Engedtem a kísértésnek. Előkotortam a telefonom a kabátom zsebéből és az üzenetek között kikerestem Silas-t, nem volt sok dolgom, mert amint bekapcsoltam a telefont záporozni kezdtek az üzenetei, de nem érdekelt. Csak pötyögtem.

-Olyan személytelen ez az egész telefonosdi.- mérgelődtem, pedig papír és toll híján nem volt más választásom elbúcsúzni tőle. Csak üzenetet hagytam neki, amihez egy képet csatoltam, nem volt olyan remekmű, mint az ő képei, de nekem megfelelt. A folyómederben csordogáló békés víz tükrön megcsillanó éjszakai égbolt fényei majdnem tökéletes szögben verődtek vissza. Az üzenet rövid, de annál személyesebb volt.

Silas, bár semmire sem emlékszem a közös életünkből, de azt tudom, ha ezek után új testben éled fel a lelkem biztos, hogy veled akarom leélni a következő életemet. Szeretlek,  Charlie

Miután elküldtem kissé megkönnyebbültem, de nem változtatott a döntésemen. Silas-ra gondoltam és arra, hogy mennyire fogom még szeretni azután is. Felmásztam a hideg kőpárkányra. Könnyek csordultak végig az arcomon, éreztem ahogy a forró könnyek szinte felmarják a bőröm.

-Szeretlek.- mondtam, majd lenéztem a szédítő mélységbe és végig sem gondolva egyszerűen elmenekültem a félelem és a kétségbe esés fojtó karmai elől le a selymes, sötétkék víz menedékébe. Éreztem ahogy a víz behatol a fejembe, majd elönti mindenemet, aztán már nem éreztem semmit…


 

Silas

Fogalmam sem volt, hogyan találhatnám meg Charlie-t, hogy figyelmeztessem. Ahogyan ott ültem a kocsiban egyszer csak csipogott a telefonom, szinte nem is érdekelt, de megnyitottam az üzenetet, el sem hittem azt amit láttam. Az üzenet Charlie-tól jött, furcsán fogalmazott. Ez nem vall rá, úgy hangzott mint egy búcsú levél. Jött még egy üzenet tőle, de az csak egy kép volt. Egy folyópartot ábrázolt, a víztükörben látszott Charlie keze, amint a telefont tartva lefényképezi a folyót.

-Dehát mit keres Charlie egy folyóparton, pontosabban egy hídon?- merült fel bennem a kérdés. Meg kellett találnom. Rosszat sejtettem, egyetlen esélyem volt arra, hogy megtaláljam. A szélvédőről leemelve a GPS-t azonnal keresni kezdtem a helyet, sikeresen meg is találtam, majd padló gázzal elindulva menet közben ütöttem be a címet a GPS-be. Magasan túllépve a sebesség határt száguldottam a célom felé, azonban balszerencsémre a rendőrök pont engem szemeltek ki maguknak, hirtelen felindulásból inkább megpróbáltam lerázni őket ami sikerült is. Nem érdekelt a büntetés vagy a bírság meg kellett találnom Charlie-t. Mivel a hajsza során értékes időt veszítettem, igyekeztem behozni a lemaradásomat, aminek csak az lett az eredménye, hogy néhány kanyarban majdnem kisodródtam.

Végül valahogy mégis odaértem a hídhoz, de egy árva lélek sem volt ott. A nevét kiabáltam, szólogattam, de csak a folyó néma hallgatása volt a válasz. Féltem. A híd korlátjához sétáltam és lenéztem a folyó medrére. Valami érdekes formájú zsák szerűség volt a partra sodorva. Biztosan valaki ide dobta a szemetet, gondoltam. Tévedtem, nem szemét volt, te voltál az Charlie Margaret Wynwood. Szinte leugrottam a híd lábáról a folyóba, hogy minél gyorsabban odaérhessek hozzád, de már késő volt. Hiába ordítoztam a telefonban a mentős diszpécserrel, hogy miért nem sietnek jobban, téged nem hozott vissza. Csak dermedten bámultam hideg, nyirkos bőrödet és arcodra tapadt hajad, hiába kívántam azt, hogy ez csak egy rossz álom legyen, soha többé nem nyitottad ki a szemed és néztél rám…