- Hová viszel, Lucien?

- Csak várd ki a végét, édes! – feleltem, miközben a derekánál fogva gyengéden átsegítettem egy kidőlt fatörzsön, s mielőtt letettem volna, játékosan a nyakába pusziltam, amiért cserébe megkaptam a világ legédesebb, leggyöngyözőbb kuncogását. A feszültség miatt beállt gyomorgörcs úgy oldódott fel bennem, ahogy távolodtunk az Ősz Udvarának kastélyától, s helyébe egy egészen másféle izgatottság költözött.

Végül egy napfényes tisztáson álltunk meg, mérföldekre attól a veszélyzónától, amit apám és a fivéreim jelentettek számunkra. A fény varázslatos táncot lejtve tört át a laza, százféle színben tündöklő lombkoronán. Szerelmem tekintete is csillogott, szebben, mint általában. Tudtam, hogy miattam ilyen boldog, és ez az öröm majd szétfeszítette a lelkemet.

- Mondd már, miért vagyunk itt? – A hangja egyszer csak aggodalmas színt öltött. – Ha a szolgálók körében feltűnik, hogy nem segédkezem a vacsoránál…

- Sss… - érintettem a mutatóujjam a szájához, hogy hagyja elmondanom azt, amiért ilyen messze rángattam a palotától. Az ujjam a szükségesnél talán tovább is időzött puha ajkain.

Térdre rogytam előtte, mire felvonta szépen ívelt szemöldökeit, és a szája sarkában egy csintalan mosoly bujkált, mintha azt hinné, valami játékra készülök. Pedig szó sem volt erről. Életem legeslegkomolyabb pillanatára készültem.

- Lucinda Ravenna Seeliecophia. Bearanyozod minden egyes napomat. Fontosabb vagy számomra bárki másnál a Falon innen és túl. Nincs nálad okosabb, szebb, tökéletesebb tündérlány ezen a világon, s a szemeid szebben ragyognak, mint az avar összes színeiben játszó prizma. Az Üst verje meg, szeretlek! Apám, a főúr, a rangom és minden ellenére téged szeretlek, és nem érdekel, ha ez mindenkinek ellenére van, mert tudom, hogy ezt akarják az istenek. Részesítenél abban az örömben, hogy… hogy…

A többit már nem tudtam befejezni, mert Lucinda igent sikítva a nyakamba ugrott. Elterültünk a lehullott színes levelek közt, és nevetve csókoltuk egymást, ahol értük. A mágiámat összegyűjtve – mikor épp nem újdonsült menyasszonyom minden apró porcikájának felfedezésének szenteltem minden figyelmemet – a levegőbe repítettem magunk körül az aranybarna, vörös és sárga leveleket, s koszorút fonva belőlük Lucinda csillogó fürtjeire helyeztem. Ahogy a lenyugvó nap fénye aranyló fénykoszorúba vonta az alakját, úgy festett, mint az erdő királynője. Nem úgy, mint…

- Nem leszek főúr. Nem helyezhetek diadémot a fejedre – súgtam. Eszembe jutott, hogy bárhogy is közlöm a családommal a hírt kettőnkről, nem lesz könnyű harc, és rengeteg mindent kockáztatok.

Lucinda mosolyogva megérintette a levélkoszorút.

- Ez az én koronám. És te vagy az én főuram.

Abban a pillanatban minden kétségem elszállt, s hagytam, hogy a menyasszonyom minden baljós előérzetet kicsókoljon belőlem.

A következő pár hét gyötrelmesen telt. Nem volt alkalmam kettesben maradni Lucindával, futó érintéseket és elkapott tekinteteket se mertünk kockáztatni. Lassanként minden készen állt a szökésünkhöz. Már olyan közel voltunk, s nem akartuk a hevességünkkel elrontani. Mindketten tudtuk, hogy bőven lesz még időnk egymásba feledkezni, ha már a szabadság nem csak egy, a jövő horizontján kísértő ígéret lesz.

Rájöttem, hogy hiába mondanék bármit is az apámnak vagy a fivéreimnek – ők, akiknek az életét áthatja az állandó öldöklés és versenyszellem, nem értenék meg, hogy érzek Lucinda iránt. Nem értenék meg, hogy önmagáért szeretem, nem pedig rang, vagyon, vagy bármi olyan vezérel, amiből a jövőben hasznot húzhatnék. Számomra a kincs ő maga. Mása nincs is. Emiatt ki tudja, milyen büntetést kellene elszenvednie apámtól.

A szökés előtti napon egymás mellett mentünk el az ebédlő felé vezető kihalt folyosón. Bár egy lélek sem volt ott rajtunk kívül, csak egy közömbös oldalpillantást vetettem Lucindára, s csak ennyit mondtam:

- Holnap.

Akkor, amikor megkértem a kezét, mindent megbeszéltünk, csak a napot nem. A megfelelő időpontra vártunk, mikor a lehető legkevesebb figyelő szempár követ minket. Vagy akár a lehető legtöbb.

Azon a napon apám, a főúr estélyt szervezett, „kizárólag csak arisztokratáknak”, de hogy mi okból, nem jegyeztem meg, és valójában nem is nagyon érdekelt. Prythian minden tájáról érkeznek majd vendégek. Tömeg lesz. És nekem csak ez számított. Kizárt, hogy az általános felfordulásban ne tudjunk észrevétlenül meglógni Lucindával.

Mikor aztán az első főnemes és családja a Tél Udvarából első ízben apám, a fivéreim és elém járult, hogy mély meghajlással fejezze ki hódolatát és háláját „ezért a felettébb megtisztelő és szinte meg nem érdemelt blablabla” meghívásért, óvatosan megkerestem Lucinda karcsú alakját az asztal körül serénykedő szolgálók között, és alig észrevehetően biccentettem neki, nem is voltam biztos benne, hogy észrevette-e az apró mozdulatot. De az én okos menyasszonyom olvasott a gondolataimban, bólintott, s feltűnés nélkül kihátrált a teremből. Senki nem fordult utána. Én sem.

A percek lassan vánszorogtak, de a vacsora tálalásával oldódott a légkör, a negyedik fogás és az ötödik kör tündérbor után pedig már nem volt tündér, aki ne a parketten ropta volna, vagy nem bocsátkozott harsány nevetéssel kísért beszélgetésbe. Úgy festett, hogy a vendégek pompásan szórakoznak, a családom többi tagját pedig egy pillanatig sem láttam egyedül, mindig volt körülöttük valaki, aki kilógó nyelvvel kereste a kegyeiket. A főúr hetedik, legkisebb fia hamar elvesztette a talpnyalók heves érdeklődését. Áldottam ezt a láthatatlanságot, s egy óvatlan pillanatban kisurrantam az egyik csinos felszolgáló mögött. Ha látott is valaki, akár azt is gondolhatta, hogy a vacsora után valami más étvágy is felgerjedt bennem, mindenesetre senki nem követett a nagyteremből kifele. Eszem ágában sem volt se a cselédlány megrontása, se a késlekedés, ezért nyomban a kert vége felé vetettem magamat.

Lucinda pontosan a találkozási helynél várt engem, s amint megpillantott, könnyű léptekkel szaladni kezdett a birtok határa menti erdőben. Könnyedén beértem, s gyorsan szó nélkül szlalomoztunk a fák között. A sötét elrejtett minket a kastélykertben gyújtott örömtüzek fénye elől. Aztán egy kéz nyúlt ki egy bokor mélyéről, megragadott minket, s felcsendült egy lány sikolya. De nem Lucindáé. Egy ismeretlen tündérlány sikított fel, miközben lázasan igyekezett eltakarni fedetlen domborulatait. Az idegen pedig nem más volt, mint a legidősebb bátyám.

Dárdaként hasított belém a félelem, de tehetetlen voltam, ő vasmarokkal szorított, sokkal erősebb volt nálam, esélyünk sem volt. Csupán néhány percig menekültünk, mégis, neki még rövidebb ideig tartott visszavonszolni minket az ünneplő tömegbe. Kíváncsi tekintetek fordultak utánunk, és kísértek minket mindaddig, míg a bátyám le nem vetett minket az ajtó előtti márványlapokra. Egyenesen az apám elé.

Nem kellett mondania semmit – tudtam, mi jár a fejében, és kifejezetlen tekintetét látva még inkább megrémültem.

- Ne! – lendültem Lucinda felé, és ugyan a bátyám erősen tartott, csak egy másik testvéremnek sikerült a nyakamnál fogva visszarántania. Ketten fogtak le, mialatt az apám lassan Lucindához sétált, s szinte gyengéden segítette fel a földről. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket.

- Figyelmeztettelek – súgta a lánynak, de valójában nekem szánta a szavait. Hangja már-már derűs volt. Ami sosem jelentett jót.

Üvöltöttem, mikor a semmiből egy tőrt varázsolt elő, és megforgatta az ujjai közt. Üvöltöttem, amikor lágyan végigsimított Lucnida nyakszirtén. Üvöltöttem, amikor felemelte a kezét. Mikor a tőr ezüstös villanás kíséretében átszelte a levegőt. Mikor Lucinda teste élettelenül terült el a márványlapokon.

Kitéptem magam a bátyáim szorításából, és remegve rogytam le a szerelmem mellé. Még így, holtában is gyönyörű volt. A máglyák táncoló fénye és a benti csillárok állandó ragyogása pont olyan aurával vették körbe, mint akkor a tisztáson. A vonásaiban nyoma sem volt félelemnek, ahogy azt az örömöt sem adta meg apámnak, hogy sikít, mikor a penge átmetszette a torkát. Bátran halt meg. És értem.

Nem. Miattam.

Végigsimítottam a hófehér arcán, s felé hajoltam, hogy még egyszer, utoljára megcsókoljam. A bőre még meleg volt, a hogy közelítettem felé. De nem hallottam az elakadó lélegzetét. Nem hallottam, ahogy a közelségemtől szaporábban kezd verni a szíve. Nem hallottam, ahogy azt súgja a fülembe, „Lucien”. Nem tudtam megtenni.

Egy könnycsepp hullott az ajkaira. Sírtam. A könnyek függönyén keresztül néztem fel gyűlölettől izzó tekintettel a szörnyetegre, aki valaha az apám volt. Ő visszanézett rám, s akkor először megjelent rajta az első érzelem: a győzelem! Elmosolyodott, s némán elfordult tőlem. Feszített a düh, az egész lényem könyörgött, sikoltozott, hogy vessem utána magam, szaggassam szét, öljem meg, rohanjak a halába Lucinda után. A bátyáim láthatták rajtam, mire készülök, mert mind a hatan egy emberként ugrottak közém és a főúr közé, de még mielőtt támadásba lendülhettek volna, átverekedtem magam a megdöbbent tömeg néma sorfalán. Nem néztem senkire. Nem gondoltam semmire. Csak gyűlöltem, és szerettem, és fájtam, és féltem.

Napokkal később az erdő neszei egyszer csak néma csendbe burkolóztak. Ez csak egyet jelentett: a nyomomban vannak! Vége a pihenőnek, s az önmarcangolásnak is – egy időre. Mert azt, amit Lucindával tettek, sosem bocsátom meg! Se nekik, se magamnak.

Hallgatózom, de a bagoly is elhallgatott, egy fránya levél sem rezdül, semmi, ami elárulhatná, hol rejtőznek az üldözőim. Túl nagy a csend. Belátom, hogy nincs értelme tovább futni. Harcolnom kell.

- Megvagy! – A sötétből két bátyám lép elő. Vigyorognak. Úgy, ahogy apánk vigyorgott Lucinda teste felett.

- Mit akartok? Azt hiszitek, hogy veszélyeztetem a helyeteket azon mocskos trónt? Köpök rá! És rátok is! Rohadjon rá a seggetek, ha úgy tetszik – üvöltök rájuk. Azt akarom, hogy tűnjenek innen, hagyjanak békén, engedjék, hogy magam mögött hagyhassam a múltat. És azt is akarom, hogy a végtelenségig kövessenek, hogy kiprovokálják a harcot, hogy végre megölhessem őket. Hogy végre megölhessenek. Mindegy.

- Milyen kis harcias kedvedben vagy! – Az egyikük vigyora még szélesebb lett, s óvatlanul hátam mögé pillantott. Épp idejében perdültem meg ahhoz, hogy lássam, majd elkerüljem a fejemre célzott kardcsapást. Csak elvonták a figyelmemet - hárman vannak. És az egyiküknek sikerült észrevétlenül mögém kerülnie.

Hármukkal nem nyerhettem meg a harcot, de elhatároztam, hogy nem fogok küzdelem nélkül meghalni. Oldalra léptem, hogy felvegyem a legelőnyösebb pozíciót az őrült támadáshoz, de nekiütköztem valaminek, ami végleg elzárta előlem az utat. Ordítva fordultam meg, hogy először a negyedikként felbukkanó testvéremet támadjam… de nem az egyik bátyámat találtam ott. Az utat egy hatalmas aranybundájú nagymacska állta el. Feje kísértetiesen hasonlított egy farkas koponyájához, homlokán hegyes szarvak meredeztek. Sárga szemfogai hosszabbak voltak, mint az alkarom, fekete karmai pedig halálosabbnak látszódtak minden létező pengénél.

Ilyen szörnyet még sosem láttam az Ősz Udvarában. A bátyáim felé kaptam a tekintetem, de rémült arckifejezésük arról árulkodott, hogy a vadállat nem velük van. Ismét az arany fenevad felé néztem, de az nem támadott. Várt.

Az a bátyám, aki a hátam mögé lopózott, viszont nem. Újra felemelte a kardját, így hátrálni kényszerültem, hogy kitérjek csapásai elől. Mikor egy másikuk kigáncsolt, csak egy hajszállal kerültem el, hogy a hosszú penge a földhöz szögezzen, tarkóra lendültem, s egy oldalrúgással sikerült kivernem fivérem kezéből a kardot, ami méterekkel odébb repült. Épp felpattantam volna, mikor a gáncsolóm a bordáim közé rúgott, s én levegőért kapkodva rogytam össze. Valamelyikük felemelt, és odébb hajított. Nyekkenve értem földet, törött bordáim a tüdőmnek feszültek, csillagokat láttam a fájdalomtól. Nem, nem csillagokat. Virágokat…

Lassan közelítettek felém, kiélvezve a szenvedésem minden percét. Lehunytam a szemem, és vártam a kegyelemdöfést. De egy nyögés sem hagyta el a számat. Én is hang nélkül fogok meghalni. Mint Lucinda.

Ám ekkor aranyló folt suhant el fölöttem, s a következő pillanatban egy halott test zuhant mellém. A szeme nyitva volt, egyenesen rám nézett. Az a bátyám, aki a kardot hozta. Átharapták a torkát.

Minden erőmet összeszedve úgy fordultam, hogy lássam a harcot. A szörnyeteg most hevesen dulakodott a másik fivéremmel, míg a harmadik egy nyíllal messziről célba vette a vadállat oldalát. Még ilyen távolságból is felismertem a berkenye kérgének jellegzetes mintázatát. Ha az a nyíl eltalálja, vége.

Kihúztam egy tőrt az immár halott fivérem övéből, féltérdelésbe küzdöttem magam, s félvakon elhajítottam a fegyvert, ami alig centikre haladt el a dulakodók mellett. Pontosan az íjász torkába talált.

Az utolsó bátyám azon nyomban menekülőre fogta, s pillanatok alatt eltűnt az őszi lombok közt. A fenevad nem követte, egy rügyező tüskebokor mellett felhagyott az üldözéssel. Eddig bírtam. A tagjaim újra összecsuklottak alattam, a láztól kimelegedtem mindenfelé színeket, virágszirmokat hallucináltam.

Egy árnyék vetült az arcomra. A fenevad volt az.

- Ki vagy te? – nyögtem, de éreztem, amint a szemhéjam lassan lefelé csukódik.

- Tamlin vagyok – felelte. Egy meglepően emberi kéz tapintotta a homlokomat. – Üdvözöllek a Tavasz Udvarában.