Az egész olyan hét éves koromban kezdődött. Akkor vettem észre, hogy az emberek furcsán néznek rám, mikor a játszótéren elkezdek kibelezni egy csigát. Hogy már nem nevetnek, mikor a szemükbe nézve közlöm velük, hogy érdekelne, hogy néznek ki belülről. Hogy anyukám egyre gyorsabban rángat el a zsúrokról, mert a többi gyerek fél tőlem. Persze nem értettem. Hogy is érthettem volna? Hiszen egy hullaházban nőttem fel, ahol mindennél természetesebb dolog volt, hogy a vacsora fölött a szüleim azon tanakodtak, vajon mikorra ér ide a halottkém a legutóbbi autós gázolás hullájával.

Senki sem közölte velem, hogy mit csinálok rosszul – így tehát csináltam mindent tovább úgy, ahogy eddig. De mégis mit vártak? Hogy majd megértem a célzásaikat? Hogy majd tanulok az undorral teli, elforduló tekintetekből? Hiszen szociopata voltam, az ég szerelmére! Mégis honnan kellett volna tudnom, hogy az empátiahiány nem normális dolog?

Így egy idő után a sorozatgyilkosokkal való bizarr megszállottságom is felkerült a furcsaságaim listájára. Persze egy idő után elkezdett feltűnni, hogy az emberek nem szeretik, ha folyamatosan adatokkal bombázom őket H. H. Holmes ’Gyilkos Kastélyáról’ vagy éppen arról, hogy Sir Melville Macnaghten miért nem lehetett Hasfelmetsző Jack. De ezt beláttam annak, hogy elvégre nem mindenkit érdekelhetnek a sorozatgyilkosok.

Az ok, amiért mégis rácsok mögé kényszerítettem a Szörnyeteget, amiért felállítottam magamnak egy olyan szabályrendszert, amit semmilyen, de semmilyen körülmény között nem szeghettem meg, Brooke volt. Valahogy minden út hozzá vezet. Talán mindig is oda vezetett.

Brooke – ék 4. osztályban költöztek Claytonba. 10 éves voltam akkoriban, és már felboncoltam egyedül az első hullámat, ami hatalmas fordulópont volt az életemben – már egy éve könyörögtem érte anyunak, aki mostanában elég nyomott hangulatban volt a válás miatt. Először igyekeztem nem tudomást venni róla. Ez hozzáteszem különösen nehéz feladat volt, tekintve, hogy Max nem volt képes abbahagyni az ömlengést arról, hogy ’John láttad már a haját, mint a folyó arany, John néztél már rá hozzá akarok menni feleségül’. Mondjuk a haja tényleg szép volt.

Az osztálykiránduláson történt. Nem mentünk messze, csak egy közeli nemzeti parkba, az osztályfőnök állítása szerint azért, hogy ’megnézzünk egy-két mókust’, de mindenki tudta, hogy csak le akar passzolni minket az egyik dolgozónak ’körbevezetés’ néven. Én csak viccnek szántam. Nem akartam megijeszteni. Ki gondolta volna, hogy egy 9 éves lány nem talál viccesnek egy kibelezett szürke mókust… De már elegem volt belőle, hogy folyton csak a barátnőivel röhögcsél. Akartam egy kis figyelmet magamnak. Így utólag visszagondolva persze nem ez volt a legjobb megoldás. A sikoltásának hangja máig kisért álmaimban.

De azért elég könnyen megúsztam – a nap végén csupán egy osztályfőnöki figyelmeztetővel távoztam, és egy üzenettel anyámnak, hogy nem ártana elvinni pszichológushoz. De azon a napon valami a helyére pattant. Hogy talán mégsem a többiek viselkednek furcsán, hanem én.

Elhatároztam, hogy bezárom a Szörnyeteget. És ha rajtam múlik, nem engedem ki többé.