Őszintén, mi íráskor elég nagy bajban voltunk, mert a könyvben az írónő E/3.-t használ, de úgy gondoltuk, hogy az adott témának egy részét, azt a bezártságot és reménytelenséget, amit Eron érzett talán jobban át lehetne adni E/1.-ben. Végül megírtuk mindkettőt, de mivel semelyikünk nem tudott dönteni, sem azok, akiket megkérdeztünk, és 2 nézőpont tulajdonképpen kiegészíti egymást ezért végül meghagytuk mindkettőt.

Eron sorsa - E/1.

Az ököl újra felemelkedett, hogy kíméletlen erővel csapódhasson a gyomromba. A fájdalom erős volt ugyan, de közel nem kibírhatatlan. Úgy sajgott mindenem, hogy ahhoz képest már igazán nem tudtak nagyobb fájdalmat okozni.

Hogy hogy kerültem ebbe az irigylésre cseppet sem méltó helyzetbe? Úgy, hogy helyrehoztam valamit, amit el sem kellett volna követnem. Tudtam, hogy vadásznak rám, de a Föld érdekében kénytelen voltam kijavítani a hibámat. Így hát elszöktem az engem őrző katonáktól, hogy kiássam a sh’aleart. Nem volt nehéz meglépni - az őrök a támadókat akarták kint tartani. Az eszükbe sem jutott, hogy esetleg én szöknék ki.

Emlékszem, épp kiástam a növényt, mikor rajtam ütöttek. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen a nyomomra akadnak az emberek, de nem volt mit tenni. Mondhatni nagy slamasztikába kerültem. Aztán kiütöttek egy puskatussal, és ebben a kis, beton falú szobában ébredtem.

- Mit műveltél a földjeinkkel nyomorult ufó? - kérdezte a mellettem álló férfi, miközben társa kíméletlenül ütlegelt. A szobában még négyen voltak rajtuk kívül, és mindegyikük arcát maszk takarta.
- Nem csináltam semmit… - hangom olyan halk volt, hogy talán meg sem hallották. De mindegy mit tesznek velem, nem árulhatom el a többieket. Egyszerűen nem tehetem. Az háborúhoz vezetne. Elpusztulna a Föld. A kicsi Ming sose nőhetne fel. Ezt nem engedhetem. Fogaimat összeszorítva tűrtem a verést, míg a szemeim előtt már nem a férfiakat láttam, hanem azokat, akik miatt ezt az egészet elviseltem. Ming, a családja, akik befogadtak, Aelyx Elire-je, és az egész emberiség. Még azok is, akik épp engem vertek. Mindannyiukat meg kellett mentenem.

- Ezzel nem megyünk semmire. - sóhajtott lemondóan a fickó, de egyik társa nevetni kezdett.
- Akkor próbáljuk az én módszeremmel. – mondta.
- Veszteni nem veszíthetünk.  – válaszolta, és felkapott egy koszos rongyot a földről. Legalábbis felduzzadt szemem mintha rongynak látta volna azt a tárgyat. Aztán az arcomra dobta, így már egyáltalán nem láttam semmit. Éreztem, hogy az eszméletlenség sötétsége egyre közelebb kúszik, de a menekvést jelentő ájulás még váratott magára. Aztán megéreztem a vizet. Ösztönösen levegőért kapkodtam, de nem jött. Az átázott rongyból csak víz csurdogált a torkomba, amitől köhögnöm kellett. Kezemmel odakaptam volna, de keményen lefogták. A tüdőm égett, hiába vette volna a levegőt, nem jött. Aztán hirtelen levették a rongyot és elárasztott az éltető oxigén. Miután sikerült levegőt vennem, köhögni kezdtem, hogy ezzel szabadítsam ki a tüdőmbe került vizet. Csakhogy a rongy újfent az arcomra került, és az egész procedúrát megismételtük. Aztán még egyszer, majd még egyszer. Egyszer elájultam. Vagy kétszer. De ekkor megint ütni kezdtek, én pedig magamhoz tértem, és folytattuk. Végül magam sem tudom mennyi idő múlva, feladtam.
- Elmondom! - ennyit sikerült kicsikarnom magamból két köhögés közt, de láthatóan megértették. Levették rólam a rongyot, és várakozón néztek. Miután köhögtem kettőt, megint gyomron vágtak.
- Beszélj! - és megint ütlegelni kezdett. Éreztem, hogy valami elpattant a mellkasomban és irtózatos fájdalom hasított belém. Felordítottam, de tovább ütöttek.
- Egy növény. Sh’alearnak hívják. Tápanyag. Földből. - nagy nehezen sikerült kipréselnem ezeket a szavakat két ütés között. A fickó megállt, majd összenéztek, és érezni lehetett, hogy a maszk alatt szélesen vigyorogtak.
- Látod, tudsz te beszélni, ha akarsz. - pattant fel, aki eddig ütlegelt, és diadalittasan felvett maga mellől egy kis készüléket. Azt hiszem egy diktafont, de sérült szemeim nem igazán látták.
- Most pedig áruld el, hogy miért csináltátok? Mit akart a kormányotok? Invázióra készültök? Vagy csak népirtásra? - kérdéseit egy-egy ütéssel nyomatékosította, de válaszom köhögésbe fulladt. Valami melegség folyt végig a torkomon és fémes ízt éreztem a számban. Nehézkesen ment a légzés. Ezek szerint eltört egy bordám, ami átdöfte a tüdőmet. Nem! Nem halhatok meg! Mi lesz a többiekkel nélkülem?

Aelyx, testvéremként szeretlek, de túl makacs vagy elvonatkoztatni az eredeti terveidtől.

Syrine, ó, te, mint az önfejűség példaképe, csak Aelyx malmába hajtod a vizet.

Elle, sajnálom. Talán most pusztítottam el a jövőnket. Ne bánkódj, kérlek! Szeretlek.

 

Utolsó gondolataim a szeretteim körül forogtak, miközben elsötétedett a világ és megszűnt a fájdalom…

 


Eron sorsa - E/3.

Eron lerázta a katonákat, majd a s’hlaear felé vette az irányt. Ahogy odaért egyből neki is látott, hogy kiássa. Csakhogy a fiú nem volt se elég gyors, sem elég körültekintető. Teljesen a munkára koncentrált, hangos zihálása pedig elnyomta a mögé lopakodó férfi bakancsának zörgését. Amikor a fiú kezében a kártékony gyommal megfordult, már késő volt. Egy csattanó hang, egy puskatus lendül, és nem marad más, csak a mindent beborító fekete köd...

 

Az ököl újra felemelkedett, hogy kíméletlen erővel csapódhasson a fiú gyomrába. Aztán és újra és újra, s Eronnak úgy tűnt, mintha napok óta csak azt hallgatná a betonszoba csendjében, ahogy a kemény ököl csattan a bőrén. A fájdalmat már nem is érezte meg, olyan régóta tűrte. S miközben szinte egy hang nélkül állta, ahogy egyre csak püfölik az járt a fejében, hogy megérte kiásni a s’haleart, még ha most meg is fizet mindenével. Nagy hibáért nagy árat szabnak, ezt minden l’eihr tudta.

- Mit műveltél a földjeinkkel nyomorult ufó? - kérdezte újra egy mély, morgó hang a szobában két ütés között.
- Nem... csináltam... semmit… - a válasz olyan halk volt, hogy talán meg sem hallották a szobában lévők, ám a fiúnak csak az járt a fejében, hogy nem mondhatja el az igazságot, mert ha megtörne, és megtenné, az mindenkinek egyenlő lenne a halálos ítélettel.

Kicsi Mingnek.
A szülőknek, akik befogadták a családjukba.
Aelyx Elire-je.
Az embereknek.
A l’eihreknek.

Ezt pedig egyszerűen nem teheti, nem hagyhatja, hogy hármuk buta és gyerekes hibájáért ennyien fizessenek meg. Így hát Eron fogait összeszorítva tovább tűrte az ütlegelést és rugdosást, s kezdte elveszíteni a maradék öntudatát is.
- Ezzel nem megyünk semmire. - sóhajtott lemondóan a fickó, de egyik társa nevetni kezdett.
- Akkor próbáljuk az én módszeremmel. – mondta.
- Veszteni nem veszíthetünk.  - válaszolta és felkapott egy koszos rongyot a földről.

 Azt aztán Eron arcára dobta, így a fiút egyre jobban kerítette hatalmába az áldott sötétség minden értelemben. Aztán jött a víz. Egyenes a fiú arcára. Ösztönösen levegőért kapkodott, de az átázott rongyból csak víz csurdogált a torkába. Eron egyre csak izgett-mozgott, próbált szabadulni a halálos csapdából. De nem sikerült, és az egész egyre reménytelenebbnek tűnt. A tüdeje égett, szinte sikított az életet jelentő levegőért. Majd hirtelen levették a rongyot, és a fiút elárasztotta az éltető oxigén. Levegőért kapkodott, és közben próbálta kiköhögni a rossz helyre került vizet. Csakhogy amilyen hamar levették, olyan gyorsan vissza is tették rá azt az átkozott rongyot. Aztán újra, majd még egyszer és még egyszer. Egyszer elájult. Vagy kétszer. Már senki sem számolta.

 De aztán megint ütni kezdtek, majd mikor a l’eihr még mindig hallgatott újra visszatértek a rongyhoz és a vízhez. Végül több ezer emberöltőnek tűnő idő múlva Eron megtört.
- O..Oké..El...! - ennyi jött csak ki a száján két köhögés közt, de a férfiak láthatóan megértették. Levették a rongyot és várakozón néztek. Miután úgy döntöttek, hogy eleget vártak motivációképp megint gyomron vágtak.
- Beszélj! - és az ütések egyre csak záporoztak. A fiú érezte, hogy egy ütés eltalálja a bordáit, valami pukkant, és irtózatos fájdalom hasított belé. Fájdalmában ordított, de az ELME tagjai egy csepp könyörületet sem mutattak.
- L’eihr...növény... sh’alear.. tápanyag... földből. - préselte ki ezeket a szavakat magából, miközben a száját eltöltötte a vér hányingerkeltő fémes szaga, s egy könnycsepp gördült végig megkínzott arcán. Miközben Eron egyre nehezebben vette a levegőt az ütések és a bűntudat súlya alatt, a termet egy percre megtöltötte az üres csend. A verőlegény megállt, majd szélesen elvigyorodott.
- Látod, tudsz te beszélni, ha akarsz. - mondta, majd folytatta tovább a kérdések záporát - Most pedig áruld el, hogy miért csináltátok? Mit akart a kormányotok? Invázióra készültök? Vagy népirtásra? - minden kérdést egy-egy ütés követett, de a fiú egyre csak azt hajtogatta:
- Syrine… Aelyx...
- Elle… sajná..lom… bo- bocsás..satok meg

S miközben csak azokra gondolt, akik a világot jelentik neki a sötétség egyre csak közeledett. Eron érezte az összes tagjában, az ereiben, a tüdejében, a szívében..
Majd egyszer csak már nem volt tovább, Eron már nem szólalt meg többet, nem érzett semmit, és nem vett levegőt többé. Már nem szeretett senkit, nem élt tovább.

 Az élet túl törékeny, a halál pedig nem vár és nem válogat. Ezt megtanulni mindenkinek iszonyatos lecke, legyen az l’eihr vagy ember....