20 évvel később

Alexis már az autó hangjából tudta, hogy a férje érkezett haza. Pontosan fél perccel azután, hogy hallotta begördülni az autót a garázsba, Carter belépett az ajtón és megcsókolta nejét.
- Hogy telt a napod? - kérdezte a férfi. 
- Ó, remekül. - felelte Alexis, miközben arrébb tette a már meghámozott krumplit. - Sikerült lezárni azt a múlt heti vészes esetet. Veled mi történt ma az iskolában?
- Minden a lehető legnagyobb rendben ment. Lizzel volt egy komolyabb beszélgetésem. Először nem tudtam hova tenni a dolgot, de kedves, értelmes lány. Tiszta anyja. Megan büszke lehet rá. Bár kicsit lusta. - tette hozzá elgondolkodva.
- Egy iskolapszichológusnak pont az a dolga, hogy rábírja egy kis szorgalomra, nemde? - nevetett fel Alexis és megpaskolta Carter vállát.
- Ez igaz látod. Rajta is vagyok az ügyön.- mondta a férfi és beletúrt a hajába. - Jut eszembe, David megállított hazafelémenet. Múlt héten vette meg a könyved és addig nem engedett el, amíg meg nem ígértem neki, hogy aláírod a példányát. - Azzal Carter a táskájába nyúlt és elővette az említett művet.
Bár már megszokhatta volna, Alexisnek mégis nagyot dobbant a szíve. Minden kis elismerés sokat jelent neki, bármilyen nagyratartott szellemszakertő is. 
Elvette a felé nyújtott könyvet és végigsimított a borítón. 

Megszállt vagy Megszállott

Az első könyve volt. "De - gondolta - ha így haladunk, nem is az utolsó". És egy nagy tollvonással szignózta is a művet.

-Most, hogy ennyi eladott példányszámnál járunk egyébként,- kezdte lassan, puhatolózva Alexis, miközben visszalépett a tűzhely mellé - talán lesz annyi megtakarításunk, hogy egy nagyobb házba költözzünk. - kérdőn nézett férjére. - Mit gondolsz? Carter a pultnak támaszkodott és kék szemeivel egyenesen a feleségére nézett.

- Szeretek itt élni. - mondta egyszerűen. 
Sosem köntörfalazott.
- Én is. De persze nem akarok messzire menni. Úgy gondoltam, maradhatnánk itt, Surreyben.
Carter megkönnyebbülten felsóhajtott. 
Szerette ezt a környéket, és bár nem itt nőtt fel, mégis ezt a várost érzi otthonának. Ideköti minden. 
- Nos, ebben az esetben abszolút támogatom az ötletet! - lelkesült fel ő is. 
Alexis széles mosollyal nézett rá, és megigazította egy kósza, göndör hajtincsét, ami mindig a férfi homlokába hullott. 
Hirtelen olyan boldog lett, hogy legszívesebben kiugrott volna a bőréből. Úgy érezte, életében először végre sínen van minden.
Örömét csak tetézte, hogy kivételes módon Carter is beállt mellé a konyhába, és együtt készítették el a vacsorát. 
Abban a pillanatban, mikor Alexis alágyújtott a levesnek, kopogtattak. 
Sőt, inkabb dörömböltek. 
Már-már verték az ajtót. 
Carter azonnal felkapta a fejét és megindult az ajtó felé. Alexis idegesen nézett utána, de azért ő is készenlétben állt. 
- Ki az? - kérdezte a férfi. 
- Én vagyok az, Kasey, engedjetek be! - jött a hisztérikus válasz a túloldalról. 
Húga ijedt hangja azonban egyáltalán nem nyugtatta meg Alexist.
Carter kioldotta a zárat, mire Kasey csaknem beesett az ajtón. 
Csapzott, mézszőke haja az arcába hullott, szeme riadtan csillogott és szinte reszketett.
- Mi történt? Kasey, mi a baj? - rohant oda a fiatal nőhöz a nővére. 
- Én... - kezdte, miközben szeméből potyogtak a könnycseppek, megnedvesítve arcát és a kezében tartott gyermeket.
Alexis látva húga állapotát, kivette a kezéből a polyát és a mellére szorította. Keresztlánya, Jenna még csak hat hónapos volt, de Alexis szemében minden kincsnél  többet ért.

- Én nem törtem volna rátok csak így, - folytatta rázkódó vállal Kasey - de azt hiszem, bekövetkezett az, amitől a legjobban féltünk. 
Alexis kérdőn nézett rá, majd Carter is mozgolódni kezdett. 
- Miről beszélsz Kasey? - de mielőtt választ kaphatott volna, ő maga jött rá. 
A kis Jenna feléfordította az arcát, és Alexis megpillantotta. Megesküdött volna, hogy az addig mogyoróbarna szemek, most csaknem világítottak.

Zölden.