-A nevem Delphi, Delphini - suttogom magam elé a sötétségbe, miközben a térdeimet ölelve ülök a kemény kőpadlón. Rodolphus szerint sokat segít az ép elme megőrzésében, ha az ember az emlékeibe kapaszkodik - Huszonhárom éves vagyok. Voldemort nagyúr az apám. Az anyámat Bellatrixnak, a mostohaapámat pedig Rodolphus Lestrangenek hívják. Megpróbáltam megmenteni apámat, de nem jártam sikerrel, cserben hagytam. Csalódást okoztam neki - könnyek szöknek a szemembe, amit azonnal le is törlök. Nem engedhetek meg magamnak olyan gyengeséget, mint a sírás. Lassan kifújom a tüdőmben lévő levegőt. A hideg azkabani légben jól kivehető a foglyok lélegzete, annak ellenére is, hogy az egyetlen fényforrás a folyósó végén lévő apró rácsos ablak. Mióta itt vagyok nem eszek, csak a kissé jeges vizet vagyok hajlandó magamhoz venni, az aurorok többszöri felszólítása ellenére is. A szerevezetem nagyon legyengült, de nem titkolom, pont ezt akartam. Más módja nem nagyon akad itt az öngyilkosságnak, de a cél a fontos, nem az eszköz. Két napja köhögök és szúr a mellkasom, talán lázam is van, de ezt képtelen vagyok megállapítani. Elfekszem a padlón, a kezeimet összefonom a melleim alatt, majd a szemeimet is lehunyom. Lassan lélegzem, majd álomba merülök. Az utolsóba. 

Amikor felébredek, kellemes meleget és erős fényt érzékelek. Hol a pokolban lehetek? Amikor kinyitom a szemeimet és ülő helyzetbe tornázom fel magam, kellemetlenül ér helyiségben úszó fényár, ezért kénytelen vagyok pislogni néhányat. Hamarosan egy ismerős alak jelenik meg előttem, egy hatvan-hetven év körüli férfi, aki most kétségkívül kevésbé tűnik fáradtnak és betegesnek, mint mikor utoljára láttam. 
-Meghaltam? - teszem fel az egyértelmű kérdést, amire a férfi csak bólint. 
-Hogy érzed magad kislány? - Rodolphus mosolyogva nyújtja felém a kezét, amit én örömmel el is fogadok. Talpra segít, majd szorosan magához ölel. 
-Nagyon hiányoztál apu – suttogom. - Miután elmentél, annyira egyedül voltam, mint ezelőtt még soha. Meg... megpróbáltam megmenteni, ahogy ígértem, de... de csalódást ok... okoztam. Sajnálom. 

Nyugtatóan simogatja a hátamat, és az arcán nyoma sincs haragnak vagy csalódottságnak. Csak megértően mosolyog, majd megszólal. 
-Készen állsz továbbmenni?  
Most először néztem körbe, de rögtön felismertem azt a helyet, ahol a gyermekkorom töltöttem: Euphemia Rowle háza. A berendezése tökéletesen ugyanolyan, mint máskor, az ír főnix kalitkája is ott van, de most nem sír benne az augurán. Teljesen üres a ketrec.  
-Mi vár odaát? 
-Erről nem beszélhetek. De annyit elárulhatok, hogy már várnak téged! Szóval, ha úgy érzed hogy felkészültél, csak gyere utánam! -rám mosolyog, majd kinyitja az ajtót és kilép a kinti fehér ködbe, ami pillanatok alatt el is nyeli.  

Gondolkodás nélkül követem. Amikor elhagyom a házat, hátra nézek, de már nincs mögöttem addigra az épület. A mostohaapámmal kettesben indulunk el az aprócska városnak tűnő helyen, hogy huszonkét év után ismét találkozhassak a szüleimmel. Pár perc séta után meg is állít, majd az utca végén álló nagyobb házra mutat, amelyek teraszán két fehér ruhás, görög istennek tűnő alak ül és beszélget. Az egyik egy férfi, a másik pedig egy fekete hajú nő.  
-Oda megyünk - mondja, majd tovább indulunk.  

Az út hátra lévő részén képtelen vagyok nem mosolyogni. Eszembe jutnak a Rodolphustól kapott régi fényképek, amiken a szüleim ugyanolyan hatalmasnak és öröknek néznek ki, mint itt. Érdekes, hogy majdnem ugyanolyan jó sors jutott nekik itt, mint életük során, pedig a mágiatörténelem könyvekben kegyetlen sötétvarázslókként lesznek megemlítve, akik rémuralmat gyakoroltak a brit varázslókra, amég Harry Potter, a hatalmas hős le nem győzte... Potter csak egy szánalmas negyven körüli férfi, aki a fiát sem képes egyedül megmenteni, nemhogy egy egész országot. 

Hamarosan meg is érkezünk a kapuhoz. Anyám siet hozzánk és enged be minket. Pár másodpercig szótlanul nézünk egymásra. Még sosem gondolkoztam el rajta, hogy mit mondanék neki, ha találkoznék végre vele. Végül ő töri meg a csendet. 
-Jól megnőttél. Amikor utoljára láttalak, nos... sokkal kisebb voltál.  
-Tudom. Öhm, örülök, hogy végre megismerhetlek, anyám. Hogy őszinte legyek, nem maradtak emlékeim rólatok. 
-Sejtettem. Gyere, a nagyúr is beszélni akar veled. 
-Megölelhetlek előtte? - kérdezem halkan és közben teljesen elvörösödök. Anyám arca is hasonló árnyalatot és ugyanilyen zavart arckifejezést vesz fel, mint amilyen az enyémen látható. 
-Miért is ne, igen – mondja és pár pillanatig a karjai közé zár.  

Sokféleképpen képzeltem el kicsi gyermekként a találkozást a szüleimmel. Legtöbbször úgy, hogy betoppannak a házba, közlik Miss Rowlelal, hogy értem jöttek és most azonnal hazavisznek. Idővel azonban ráébresztettek, hogy nem ők fognak belépni azon az ajtón, hanem én kifelé megtennem azt a lépést. Teljesen nyugodtan indulok el az ölelés befejeztével a vérszerinti apámhoz, csak nem lesz ez a beszélgetés sem túl kínos. Vagy mégis?