Végső fejezet

Maya

 Csendesen szemerkélt az eső, miközben a temető felé sétáltam. A fák ágai lágyan ringatóztak a tavaszi szélben, pár gyerek vidáman ugrándozott pocsolyáról pocsolyára. Az egész helyzet olyan szépnek, idillinek tűnik, számomra azonban nem jelent vigasztalást.
 Már lassan egy év telt el Lochan halála óta, mégis fájdalommal tölt el, minden nélküle eltöltött pillanat. A szenvedéssel teli napok száma nem csökken, a megváltás nem jön, hiába is áhítozom iránta.
 Kit, Willa és Tiffin jelenleg otthon vannak anyával. Nehezen, de mindannyian túltették magukat a történteken és sikerült továbblépniük. Anya továbbra is folytatja azt az életmódot, amit eddig követett, ahogyan a gyerekek is. Minden megy tovább, ahogyan annak lennie kell. Csak számomra állt meg az idő.
 Lassan odaérek a sírhoz. Lochan sírjához. Elhaladok pár ember mellett, majd odalépek a bátyámhoz. Megszorítom a kezemben lévő virágokat, majd kicserélem a vázában lévő elszáradtakkal.
  - Szia,
Lochie… - suttogom halvány mosolyt erőltetve az arcomra. – Újra itt vagyok... Képzeld, Willa és Tiffin kaptak pár új ruhát. Ha láttad volna az arcukat, miközben próbálgatták őket… Kit is jól van, végre úgy tűnik, komolyabbra veszi a dolgokat és felhagy a lázadással… Anyával is minden rendben, bár úgy látszik, lassan végleg az új pasijához költözik. Én velem minden rendben van. A pontjaim alapján úgy tűnik sikerül bejutnom arra az egyetemre, amire szerettem volna. Az iskola mellett dolgozni fogok, illetve hazajárok a többiekhez. Kissé zsúfolt lesz, de meg fogom oldani… Biztosan… - Nyelek egyet, aztán kipislogom a könnycseppeket a szememből. – Ha itt lennél… Annyival könnyebb lenne, Lochie… Nem fájna ennyire… - Térdre esem, majd belemarkolok a fűbe és végül a kezeimbe temetem az arcom. – Hiányzol…
 A könnyek megállíthatatlanul folytak le az arcomról elkeveredve a tavaszi esővel.
 - Mikor fog elmúlni vagy legalább enyhülni a fájdalom, Lochie? Tudom, hogy erősnek kell lennem, de… Egyedül nem megy… Nem bírom már sokáig… Lochie...
 -
Ha elveszítünk egy szeretett lényt, lelkünk egy része is meghal vele – szólalt meg mellettem egy idegen hang. - Ilyenkor keserű magány kerít minket a hatalmába, mintha elhagyatott házba kerülnénk, és hiányérzetünk támad. Titokként őrizzük magunkban eltávozott szerettünk hiányát. Ez olyan seb, amely nem enyhül az idő múlásával, mindig újra meg újra felszakad. Olyan seb, amely még akkor is vérzik, miután begyógyul. Az ember azt hiszi, hogy többé nem tud majd nevetni, hogy soha nem lesz könnyű a szíve. Az élet folyása megváltozik. Olyan, mintha a sötétben tapogatózva araszolnánk előre, és közben nem látnánk, mi van előttünk, és nem tudnánk, merre haladunk. De végül meglátjuk az irányt mutató fénysugarat.
 Szipogva és kissé meglepődve állok fel, majd törlöm le nadrágomról a nedves földet.
  - Köszönöm… - halványan rámosolygok a fiúra.
 A srácnak sötétbarna, kissé vöröses beütésű haja van. Szemei fénylő zölden ragyognak és legalább egy fél fejjel magasabb nálam.
 - Szívesen, máskor is – mosolyog vissza, majd a távolba tekint. – Néha jól esik egy-két szó, és máris erősebbnek érezzük magunkat. Legalábbis én így gondolom.
 - Egyetértek – a sírt nézem, majd végigsimítok a hideg kövön.
 Ahogy felnézek az égre, látom, az eső elállt. A felhők lassan oszlani kezdenek és pár napsugár már utat tört magának közöttük.
 Tekintetem visszatéved az idegen fiúra. A napfényben fürdik, olyan akár egy égből jött angyal.
 Most már engem bámul. Hirtelen kinyújtja felém a kezét.
 - Daniel vagyok.
 Megrázom a kezét és őszintén elmosolyodom.
 - Maya.