üvöltőBÁTRAK - Ananászos cicanadrág - Cegléd

Emily Brontë: Üvöltő szelek

Kegyetlenség.
„Mindennap megkaphatja a magáét, amíg ezt az átkozott dühöt látom csillogni a szemében.”

Szerelem.
„Linton iránti szerelmem olyan, mint a fa lombja. Az idő, tudom jól, meg fogja változtatni, amint a tél is megváltoztatja a fákat. Heathcliff iránti szerelmem olyan, mint a sziklakéreg a föld alatt; kevés látható örömet nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni.”

Gyűlölet.
„És itt láthatja, mennyire különböznek egymástól érzéseink: ha Linton volna az én helyemben és én az övében, noha úgy gyűlölöm, hogy ez a gyűlölet egész életemet megmérgezte, sohasem emelnék kezet rá.”

Ez a könyv kegyetlen. Más, mint minden, amit eddig olvastunk. Azt mondják, romantikus regény, de nem csöpög, nem lengi körbe az áldott rózsaszín köd. Ennyi ellentétes érzelmet párhuzamosan felvonultatva ritkán láttunk. Ez a történet egy hullámvasút. Egy bolondok háza. Minden egyes karakternek vannak szerethető, gyengéd pillanatai, amikor legszívesebben magunkhoz ölelnénk a könyvet, de nem telik bele két mondat, hogy a legtávolabbi sarokba kívánjuk az egész hóbelebancot, Nellystől, Heathcliffestől, Lockwoodostól, mindenestől. Kellett pár nap, mire meg tudtuk fogalmazni mi is játszódott le bennünk olvasás közben. Legegyszerűbben úgy lehetne leírni, mint egy klasszikus irodalombeli érzelmi hullámvasutat.

A hangulat komor, néhol már-már gótikus, mégis megragadja az embert. A hősök nem romantikus hősök, az egyik főszereplő le is tagadja, hogy regényhős lenne, hiszen viselkedése minden, csak épp nem úriemberhez méltó. Mégis, meg lehet érteni, mi miatt lettek a karakterek olyan embertelenek, mint amilyenek, hiszen végig szimpatizálunk velük, amikor épp szívünk szerint elküldtük volna őket a Tesla után az űrbe, akkor is.

Azért volt jó olvasni, mert akármennyire is ellentétekkel teli ez a könyv, mégis megragadja az embert, mennyire valósak a karakterek, és hogy mennyire magával ragadó a történet hangulata.
Nem lennék a regényben főhős, mert az, ami a két főhőssel történt, borzasztóan tragikus, és meg vagyunk győződve arról, hogy senki nem szeretne úgy felnőni, mint Heathcliff és Catherine. Mi nem bírnánk elviselni ennyi kegyetlenséget körülöttünk.
Annak ajánlom, aki szereti a klasszikus irodalmat és az érzelmekkel töltött történeteket.
Ne olvassa el, aki nem szereti a kegyetlen és embertelen karaktereket, és aki könnyen felhúzza magát, ha egy karakter nem úgy cselekszik, ahogy az olvasó elvárná.