acimanAz irodalmi kritikát és a szimulációs játékot készítette: CSOPORTNÉLKÜLIEK - The Golden Trio - Pécs

André Aciman: Szólíts a neveden

 

 

Szólíts a neveden egy feltehetően tikkasztó – mert bár nem emlékszem rá pontosan, azt meg tudom mondani, hogy 2018 júliusának azon a bizonyos napján vagy meleg vagy ’tejóégderohadt’ meleg lehetett – nyári napon találta meg az útját az életembe. Az igazat megvallva, fogalmam sincs mi vett rá, hogy végre elolvassam. Csupán azt tudom, hogy sikerült megfáznom a 35 fokos forróság ellenére is, és csak egy jó könyvet szerettem volna a kezeim közé fogni, hogy elfeledkezhessek kicsit arról a tényről, hogy éppen nem kapok levegőt. Jelentéktelen döntések jelentéktelen halmaza. Nem sejtettem, hogy az életem során elolvasott könyvek egyik legzseniálisabbikát tartom éppen a kezeim között. De talán minden sorsdöntő pillanat így kezdődik – farkasszemet nézve a borítóval, nem tudva, hogy ami alatta rejtőzik, örökre megváltoztat majd bennünket.

A regény egy a festői riviéra partján játszódó, régmúlt olaszországi nyár emlékeit eleveníti fel. A történetet az akkor 17 éves Elio szemszögéből olvashatjuk, aki évek elteltével visszaemlékszik az eseményekre, amelyek olyan nagy befolyással voltak az életére. Ahogy a cselekmény kibontakozik előttünk, láthatjuk, hogy a könyv végül is nem más, mint Elio reflektálása a történtekre az évek távlatából – mire a végére érünk, szinte úgy érezzük egyé váltunk a főszereplővel, miután ennyi időt töltöttünk a fejébe mászva, végighallgatva nyers és érzelmektől fűtött gondolatmeneteit. A történet egy meghatározó eseményre épül: a Perlman család, mint minden nyáron, egy egyetemi professzort fogad be magához nyaralójukba, hogy az segíthessen Perlman professzornak a kutatásaival, illetve tökéletesíthesse olasz nyelvtudását és szakmunkályát. Csak, hogy ezúttal semmi sem alakul a tervezettek szerint, ugyanis Elio – bár ezt sokáig önmagának sem meri bevallani – végzetesen beleszeret a nála 7 évvel idősebb Oliverbe.

Ez tipikusan azok közé a könyvek közé tartozik, ami olyan leírhatatlanul gyönyörű, hogy ahhoz, hogy igazán megértsük, saját magunknak kell elolvasni. Az író, André Aciman valami olyan különleges módon bánik a szavakkal, amit egyszerűen képtelenség körülírni. Mondatai és szavai olyan mélyen érintenek meg, hogy bizonyos sorok után meg kell állnod, hogy levegőhöz juss. Nem hiszem, hogy valaha olvastam ilyen elképesztően gyönyörű dolgot, mint ez a könyv – és nagy valószínűséggel nem is fogok. Egyszerűen maga az írásmód, ahogy Elio szemén keresztül látjuk a világot, ahogy érezzük, amint egyik pillanatról a másikra átcsapnak az érzelmei letargikusból euforikusba, ahogy szinte magunk előtt látjuk az olasz tengerpartot, a lédús gyümölcstől roskadozó barackfákat és érezzük a nyár érzelmekkel túlfűtött illatát – az a legtökéletesebb dolog a világon.

A könyv egyéni stílusa nagy részben köszönhető annak, hogy akadémikus környezetben játszódik – elvégre narrátorunk TV nélkül nőtt fel, egy klasszika-filológus professzor apával, aki mindenre tudja a választ és annyi könyvvel, amíg a szem ellát. Elio szabadidejében komolyzenét kottáz le hallás után, vagy ókori verseket fordít le latinról olaszra majd olaszról angolra, majd ha kedve éppen kedve tartja, németre. Viszont ez a fajta szellemi érettsége éles ellentétben áll tapasztalatlanságával – még csupán most éli át, milyen hamarosan a felnőttkorba lépni és reménytelenül szerelembe esni. Olivert pedig a végletekig bálványozza – a fiatal amerikai mindenki szívébe napokon belül belopja magát, ráadásul közvetlen, tökéletesen kezel minden szociális szituációt, vicces, és nem utolsó sorban, metsző kék szemekkel és napszítta szőke hajával elképesztően vonzó is. Tragikus szerelem az övék: egyikük sem mer lépni, félve attól, hogy visszautasítják. Mire végre egymás karjaiba találnak csupán tíz napjuk marad – és ahogy Elio, úgy az olvasó sem akar belegondolni, milyen fájdalmasan kevés idő ez, ha életünk szerelmével akarjuk eltölteni.

A regény fantasztikus óvatossággal kezeli a biszexualitás témáját – bár a két főszereplő nem vállalja fel nyíltan nemi identitását, az író – Perlman professzoron keresztül – biztosít minket, mindegy, hogy kit szeretsz és hogyan, mindig lesz helyed a világban.

Szólíts a neveden nem csupán egy könyv – sokkal inkább mondanám egy specifikus keserédes életérzésnek vagy a nagybetűs Szerelem evilági megtestesítőjének. Miután letetted, nem tudod majd kiverni a fejedből. Világgá akarod majd kürtölni zsenialitását, mert reménytelenül beleszerettél. És csak hogy egy nemrég róla olvasott kritikát idézzek: „Annyira szerettem volna tengerparton olvasni, valahogy annyira nagy betűs, lüktető nyár ez a könyv, hogy vétek őt a négy fal közé zárni”. Mert még nem éreztél igazán amíg nem olvastad ezt tiszta, megtestesült mennyországot.

A könyvhöz készült szimulációs játék megtekinthető a képre kattintva!

 

golden