Messze fent északon Dühöngő nevű hajóján hajózott Indigó, a viking vezér. Hosszú ideje már, hogy elhagyta hazáját, annak reményében, hogy talál egy új földet, ahol gazdagságban és jólétben élhetnek. A törzs ketté vált és Indigó harminc hajóval, nekivágott az óceánnak. Mára már csupán három hajó maradt. A többit kalózok süllyesztették el, viharok törték szét. Indigó viszont nem adta fel a reményt, hogy megtalálja népe számára a tökéletes helyet. Türelme meghozta az eredményt, és így jutottak el a Jégvirág szigetre.

 

Indigó

Amint partra szálltam, tudtam, hogy végre megérkeztünk. Sok időt töltöttünk vízen, az emberek elfáradtak, most viszont pihenhetnek egy kicsit, míg teljesen magunkénak nem tudhatjuk a szigetet. Ahogy beljebb hatoltam a szigetre, láttam, hogy hűséges barátom Aiden a nyomomba szegődik.

- Az emberek kezdenek kipakolni a hajókról, az asszonyok pedig nekiálltak a főzésnek. - mondta, mire én bólintottam és mentem tovább befelé az erdőbe. - Indigó, nem gondolod, hogy előbb megbeszélést kellene tartanunk, mielőtt még nekivágnál az ismeretlennek?

- Igazad van.- sóhajtottam fel, pedig szívem szerint mentem volna tovább, hisz éreztem, hogy valami vonz egyre beljebb. Nem véletlen volt, hogy pont ezen a szigeten álltunk meg. - Állítsatok fel egy helyet, ahol ülésezni tudunk, mindjárt én is megyek.

Aiden bólintott, majd gyors léptekben visszament a partra. Én ahelyett, hogy követtem volna, mentem még egy pár métert az erdőben, majd pedig kiértem egy hatalmas tisztásra, ahol állt egy ház, mellette vízesés zubogott egy kis tóba.  A kardomért nyúltam és elindultam a ház felé. Vissza kellett volna fordulnom, és nem egyedül elindulnom az ismeretlen épület irányába, de a vonzás erősödött. Minél közelebb értem a házhoz, annál erősebb lett. Már az ajtónál álltam, amikor a tó felől csobbanást hallottam. Odakaptam a fejemet és akkor az én döbbent tekintetem találkozott egy másik döbbent tekintettel, ami egy fiatal lányhoz tartozott. A nő haja olyan fekete volt, mint a varjú tolla, a szemei pedig olyanok, mint a tomboló óceán. Maga elé egy hosszú zöld ruhadarabot tartott, ami így is csak épp, hogy takart valamit. Eltettem a kardomat és közelebb léptem a nő felé. Meglepetésemre nem kezdet el hátrálni, hanem mintha kíváncsiság ült volna a tekintetében.

- Te laksz itt leány?

 

Taiana

A kétméteres férfi, aki előttem állt szabadságom, de egyben halálom kulcsa is lehet. Öltözékéből és beszédéből, arra következtettem, hogy messzi földről származik.

-Leány! Érted, amit mondok? – szólalt meg kicsit erélyesebben, mint az előbb.

- Értem, hogy mit mondasz. A válaszom nem. – feleltem majd léptem egyet hátra a tó felé. Ha újra benne lennék a tóban, akkor el tudnék menekülni.

- Vigyázz! Bele fogsz esni a tóba! – kiált fel és felém ugrik, én pedig próbálnék menekülni a tóba, de magához ránt és esélyem sincs. A szeme olyan zöld, mint a smaragd, hosszú vörös haja pedig összefogva pihent a hátán. Éreztem, hogy a zöld leplem kezd kicsúszni a kezemből, pont, mint az irányítás.

- Ne félj leány, nem foglak bántani. Indigó vagyok. Mi a te neved? – leheletét az arcomon éreztem.

- Taiana vagyok. – suttogtam.

- Taiana...- ismételte Indigó és közelebb hajolt hozzám, ám hirtelen az erdőből férfiak szaladtak elő. Indigó elém lépett, hogy eltakarjon. A férfiak hasonlóan néztek ki, mint Indigó, és mikor elkezdtek beszélni egy számomra ismeretlen nyelven már biztos voltam benne, hogy ismerik egymást.

- Tőlük sem kell félned Taiana. Ők az én népem. – mondta, miközben levetett magáról valami ruhadarabot és odanyújtotta nekem. Zavartan elvettem tőle és magamra öltöttem. – Azt mondtad, hogy nem te laksz itt, hát akkor ki?

Meg is feledkeztem a házról és arról, aki benne él.

- El kell mennetek! Veszélyben vagytok. A házban egy olyan teremtmény él, aki végezni fog veletek! – mondtam és közben a ház felé pillantottam.

- Egyedül van ott bent valaki? Nem számít! Mi többen vagyunk! – mondta az Indigóhoz legközelebb álló férfi.

- Nem tudod, mit beszélsz! Minden férfit megöl, aki a szigetre téved. Csak az asszonyokat szokta életben hagyni, de ők mind azt kívánják, bár inkább meghaltak volna.

- Mi ez a lény? – kérdezte Indigó.

- Egy kígyó testű férfi. A szájában méregfogak vannak és hihetetlenül gyors.

- Hol van most?

- Ilyenkor még alszik.

- Indigó, ne kísértsük a sorsunkat. Menjünk innen. – szólalt meg az egyik férfi.

- Mégis hova menjünk? – kérdezte egy másik.

- Én tudok egy helyet. – szóltam közbe. Minden szem rám szegeződött. – Van egy hely, ahol biztonságban lehetünk, de csak egy feltétellel juthatunk el oda.

- Hol az a hely? Mi a feltétel? – hangzottak a kérdések.

- Itt van a vízesés mögött. Oda a kígyóember nem tud bejönni, mert csak az juthat át a vízen, kinek tiszta a szíve. Viszont, aki egyszer átmegy, nem jöhet onnan vissza. – mondtam el nekik a történetet, amit még én is gyerekkoromban hallottam.

- Most akkor mit tegyünk? – kérdezték a férfiak Indigótól.

 

Indigó

Az emberek tőlem várták, hogy hozzam meg a döntést. Azt hihetnénk, hogy már hozzászoktam ehhez, pedig nem. Mindig ugyan olyan nehéz, mikor egy egész nép sorsának a terhe nyomja a válladat.

- Mi van a vízesés mögött? – fordultam oda Taianához.

- Azt senki nem tudja, de azt mondják, hogy békére és boldogságra lel, ki átjut. felelte és mintha az ő szemében is bizonytalanság ült volna.

A döntés immár teljes egészében az enyém. Én hoztam ide a népemet. Én akartam itt kikötni. Én meghoztam a döntést akkor, pont, ahogy most is.

- Hozzátok a nőket és a gyerekeket. Átkelünk a vízesésen.

Hamarosan mind együtt voltunk és elindultunk a vízeséshez. Taiana egymagában állt és nem úgy tűnt, mint aki tudja, hogy mit tegyen. Odaléptem hozzá és megfogtam a kezét.

- Gyere velünk! – mondtam neki gondolkodás nélkül. – Gyere velem!

Szemében mintha félelem lobbant volna.

- Ez így nem jó. Túl egyszerű. Szörnynek már ébren kéne lennie.

- Kimondta, hogy nincsszzz még? – sziszegett egy hang a hátunk mögött.

Megfordultam és gondolkodás nélkül előkaptam a kardomat. Taiana felsikoltott és hátrálni kezdett. Én előrébb léptem és végignéztem a lényen. A teste egy hatalmas kobráé volt, a feje pedig egy eltorzult emberé.

- Te lennél, ki próbálja elvinni magával új ssszerzeményem? – csúszott közelebb hozzám.

- Hagyj minket elmenni és megkímélem az életedet! – kiáltottam felé.

- Bolond ember! Halál a jusszzod! – kiáltott fel és nekem ugrott.

 

Taiana

Elbújtam egy szikla mögé és onnan hallgattam a harcot. Féltettem Indigót, nem akartam, hogy meghaljon. Ő volt, az első férfi, aki kedvesen bánt velem. Közben a vízesésénél már elkezdtek átkelni az emberek. Az egyik férfi vissza akart jönni, de a többiek nem engedték. Mikor már az utolsó ember is átkelt, hangokat hallottam mellőlem. Odakaptam a fejemet és felsikoltottam, de aztán megláttam, hogy a csurom véres fej Indigóhoz tartozik.

-  Életben vagy? Hogy..hogy lehet ez? – dadogtam és közelebb másztam hozzá.

- Úgy látszik, hogy mégsem volt legyőzhetetlen. Gyere! – megragadta a kezemet és elkezdtünk szaladni a vízesés felé. Életemben először szabadnak éreztem magamat. A vízesés elé érve megtorpantunk.

- Hosszú évek óta vagyok már itt rabságban, és most eljöttél ide és felszabadítottál. Ha még mindig szeretnéd, szívesen veled tartok.

- Szeretném. – mosolygott rám.

Megszorítottuk egymás kezét és beléptünk a vízesésben egy új élet és a boldogság reményében.

 

Csoport neve
Így jártunk a könyvekkel