A mosolygó Lekvár-lagúna mitológiája

-    Az a hír járja, hogy bezárták, a varázslatot örökre száműzték a világunkból…
-    De miért? – kérdeztem.
-    Hogy miért? Erre nincs igazi válasz - gondolkodott el nagyapa - azt mondják, mert veszélyes és nem akarják, hogy rossz emberek kezébe kerüljön.
-    De a varázslat jó! – tiltakoztam.
-    Igen az - fordított maga felé - amíg helyesen használják. De tudod olyat is hallottam, hogy csak nem akarják az embereknek adni - elkerekedett a szemem – mert a gonoszoknak így nagyobb hatalma lesz.
-    De ha nem varázsolhatnak, hogy lesz hatalmuk? 
-    Az emberek felett, mert nem tudnak nekik vissszavágni - mondta komoran. 
Zaj szűrődött be, mire ő megmerevedett, és én ettől megrémültem. - Biztos csak a nagyi az – nyugtatott hiába. Majd felállt, miközben engem az öléből a fotelbe rakott. Hirtelen kivágódott az ajtó és az egyenruhás ember lépett be rajta. Mások is voltak vele.
-    Menj haza kicsim, majd holnap folytatjuk- kísért ki az ajtón. Én meg otthagytam őt annak ellenére is, hogy hirtelen rossz érzésem támadt.
***
Egy kisfiú sétál a békés családi házak övezte az utcán. Egyedül van, de ebben nincs semmi furcsa. Rendszeresen megteszi ezt az utat. A nagyapjához jár, aki mesél neki. Imádja a történeteit. Varázslatosak és lehetetlenek, mégis olyan valóságosnak tűnnek. Olyan könnyeden és természetesen hagyják el a száját a különlegesebbnél különlegesebb, a mesevilág összes lényét felsorakoztató történetek, mintha nem is ott találná ki őket. Teljes meggyőződéssel adja elő őket, akár egy korábbi élményt. Ki ne élvezne egy ilyen délutánt a rajongásig szeretett nagyapával? Vidáman halad célja felé, már teljesen átszellemült, így váratlanul éri a hirtelen jött kérdés.
-    Hé, kisfiú! – sietett felé egy egyenruhás férfi.
A fiú nem ijedt meg. – Biztos rendőr – gondolta. – A rendőrök jó emberek.
-    Mit csinálsz itt? Hol vannak a szüleid?
-    A nagypapámhoz megyek - válaszol vidáman és tovább indul, a rendőr kíséri. - Meséket mond nekem.
-    Igen? És miféle meséket? – kérdezi érdeklődéssel. Sajnos a gyerek nem érti a kérdés baljósságát.
-    Mindenfélét. Sárkányokról, tündérekről, istenekről, félistenekről, manókról… mindenről… - lelkesedik. 
-    Érdekes… és jól mesél?
-    A világon a legjobban - húzza ki magát büszkén.
-    Miről szólnak pontosan? - A kisfiú a szemöldökét ráncolja
-    Az előbb mondtam – értetlenkedett - a varázslatról, ami a világban van.
Hallgatásba burkolódzva mentek tovább. Mindkettőjüknek máson járt az esze, de közben mégis ugyanazon.
-    Megjöttem. Itt lakik a nagypapa.
A férfi vészjóslóan elmosolyodott 
-    Akkor, szervusz, örülök, hogy megismertelek.
-    Viszlát! - köszönt el, és belépett az házba.
***
Felriadtam. Már megint ez az álom! Utálom, hogy még mindig nem tudok rajta túllépni. Minden éjjel a nagyapám emléke kísért. A jelenet, ami mindent elrontott. Hogy lehettem ilyen naiv?! Aznap láttam őt utoljára. Találkoztam az idegennel, aki később ránk tört. Hazamentem, ahogy azt nagyapa kérte és soha többet nem láttam. Vagyis élve már nem. A temetés szörnyű volt. Sírtam és tiltakoztam. Nem tudtam elhinni, hogy már nincs többé. A szüleim azt mondták a szíve vitte el. De én tudom, hogy nem. Még hétévesen is tudtam, hogy ennél rosszabb történt, csak nem árulják el, mi. Azóta persze kutakodtam. Tizenöt év elegendő időt biztosított számomra. Többek között kiderítettem, hogy a kormánynak dolgozott, de nem olyan minőségben, mint azt annak idején hittem. Történész volt és az ókori világ mitológiájának professzora. Úgy ismerte a görög, az egyiptomi, de még a viking hitvilágot és kultúrát is, mint a tenyerét. Hitte, hogy a legendák igazak, és hogy létezik a varázslat. A kormánynak persze nem tetszett, amit csinált, de egy olyan neves embert, mint ő nem tehetett el csak úgy eltenni láb alól, így alkalmazásba vette. A családja biztonságával fenyegették. Nem volt más választása. Elfogadta a feltételeket és a varázslatról többet szót sem ejtve - legalábbis nyilvánosan - tovább végezte hivatását és a kormány által rábízott expedíciókat vezette. De nekem mindig mesélt, és bár nem hiszem, hogy minden igaz volt, amit mondott, valami lehetett benne, különben nem kapott volna annyi kéretlen figyelmet, ami először csak korlátozta, mígnem az életébe került.
Miközben ezt végig gondoltam – sokadszorra – kikászálódtam az ágyból, és elindítottam a napom a szokásos kávémmal és croissont-ommal, majd elindultam az egyetemre. Én járok a világ legjobb képzésére! Kreatív írást tanulok. Csekély 21 életévem ellenére már szereztem egy diplomát a bölcsészettudományi karon ókori nyelvek és kultúrák (klasszika-filológia) szakon. Ezek mind bimbózó írói karrieremet alapozzák. 
-    Jó napot! Üdvözlöm Önöket. A mai feladat egy regényvázlat elkészítése és az első fejezet megírása! Csak kreatívan. Ne feledjék: Nincsenek jó és rossz gondolatok, csak sajátos látásmód. Az elkészült munkákat az óra végén tegyék az asztalomra. Jó szórakozást!
Hatásos belépő. De hát mi mást várjunk Modovszky professzortól. Mindig is jó volt a stílusa. Az ő órája volt a kedvencem. Olyan átéléssel bírt beszélni az írás folyamatáról és az aktív alkotói tevékenységről, mint senki más. Az egekig tudta magasztalni a szöveg formai és stiláris követelményeit, az esztétikai szempontokat és a megalkotottság minőségét. Ha őt hallgattam semmi más nem létezett. Beszippantott a világába, - ilyen szempontból kicsit a nagyapámra emlékeztetett - én meg jó stréberhez híven az előadóterem első sorában kerestem helyet, és igyekeztem a legjobban és leggyorsabban megfelelni neki. 
A köztünk lévő kis távolság miatt hamar leszűrtem, hogy a látszat ellenére valami baj lehet. egy árnyalatnyival kevesebb volt az életkedv és a megszokott peckesség a hangjában. De nem firtattam. Minden energiámmal a feladatra koncentráltam.
-    Köszönöm, hogy itt voltak. Remélem, még sokra viszik! - azzal kiviharzott a teremből.
Furcsa. Sosem csinál ilyet. Mindig ő az utolsó, aki kilép az ajtón, mert szentel egy kis időt az összes diákjára. Érdeklődik a feladatról, meg ilyesmik. Ilyen gondolatok közepette sétáltam végig a folyosón. 
-    Na, milyen napod volt? - csapódott oda hozzám Laura, a legjobb barátom. - Letörtnek látszol, az arcodra van írva, hogy valami nincs rendben.
-    Semmi sincs itt már rendben. Ha van valami, ami Modovszkyt megviselhette akkor, az nagy hatással bír.
-    Te még nem hallottad a pletykát? – értetlenül néztem rá - Az a hír járja, hogy elbocsájtják…
-    Hogy mi?!? Az nem lehet! Ő a szakma egyik legjobbja, nemzetközileg elismert.
-    Az lehet, de a kormány nem bírja tovább elviselni.
-    Hát milyen világban élünk mi?!
-    Te is jól tudod - komorodott el
Tudtam hát. Az irodalom és a kultúra kezd kikopni. Mindent a cenzúra irányít. Csodálkozom, hogy egy ilyen „sziget”, mint az egyetemünk életben maradt a „nagy tisztogatás” után. Mióta az eszemet tudom ebben élek, mégsem tudom felfogni. Mi lehet a jó a teljes globalizálásban? Minden egyformává válik, ráadásul a gyenge lábakon álló kultúránk is az utolsókat rúgja. A kormányfők összefogtak egy olyan jelen és jövő érdekében, amelyben nincs se szépirodalom se szabad képzelet, se semmi. Ott a tv és internet, hogy ne gondolkodjunk, hanem birka módjára kövessük a „hadvezért”. Az ember képzelőerő és önálló gondolatok nélkül gyakorlatilag megszűnik létezni. Egy irányítható báb lesz. Ez a cél. Eleinte csak a kisebb könyvkiadókat és könyvtárakat szűntették meg, mondván szükségtelen, mert ott az internet, aztán elkezdtek eltünedezni az írók is. Persze csak lassan, kevés feltűnéssel és elsősorban a mese és fantasy műfajában alkotók. A varázslat álomképének jogszerűtlen hirdetése volt a vád. Nevetséges. Méghogy szektákat alapítottak a varázslat kiszabadítása érdekében… Egyre nehezebb ezeket az intézkedéseket komolyan venni. Mármint tényleg tesznek különböző lépéseket, de mégis milyen elmeháborodott alapon? Ilyen okok miatt tartom különösnek, hogy a mi iskolánk még áll. De nagyon örülök. Hiszek benne, hogy előbb-utóbb úgyis megbukik a rendszer.
-    Hé, na, hogy sikerült a legutóbbi ZH-d? – gondoltam a témaváltás majd felvidítja. Ő is épp olyan vérbeli stréber, mint én, ráadásul még eszméletlenül okos is. Egy komplett enciklopédia rejlik az agyában. A számonkérés felvillanyozza, mert tudja, hogy senki nem érhet a nyomába. Velem egyidős, és már a harmadik diplomáját csinálja, hogy a PhD-t már ne is említsem.
-    Összekevertem az egyik csillagkép görög és latin nevét - vörösödött el. Ezt nagyon ritkán teszi. csak most tűnt fel milyen aranyos is ilyenkor…
-    Te is emberből vagy, az ember pedig szokott hibázni – vontam meg a vállam.
***
A lakásomban két levél fogadott. Mégis ki küldhette őket? Az egyik egy sima fehér borítékban volt az ország és az egyetem bélyegzőjével ellátva. Ezt nyitottam ki előbb.
„Tisztelt Kollár Gergő! Ezúton tájékoztatjuk, hogy hallgatói jogviszonya a Pannonia Tudományegyetemmel a Bölcsészettudományi Kar Kreatív Írás Tanszékének jogellenes tevékenysége miatti bezárása okán ezennel megszűnik. Tisztelettel: Adomcsek László Magyarország Kormánya megbízásából” 
-    Hogy mi van?!? – fakadtam ki az üres lakásomnak. – Nem, ez nem lehet. Csak egy rossz álom. Nem hullhat darabjaira az életem egy pillanat alatt!
Muszáj volt elterelnem egy kicsit a gondolataimat, úgyhogy feltéptem a másik borítékot is. „Kedves Gergő! Nagyapád egy régi barátja vagyok, szükségem lenne a segítségedre. A jelenlegi helyzet tarthatatlan, muszáj beavatkozni. Te még csak a töredékét sem tudod annak, ami itt készül. Az emberiség érdeke, amit tenni fogunk. Csak a te segítségeddel tudunk lépéseket tenni. Te vagy az egyetlen, akit nagyapád beavatott a titokba, még ha nem is tudsz róla. A Legyőzhetetlen Képzelet és Varázslat Rejtekhelyéről van szó. Te vagy az utolsó reményünk. Kérlek, gyere ma éjfélre nagyapád régi irodájához. Bízz bennem! A hit mindig él! 
Ui.: Hozd magaddal a barátodat is, szükség lehet rá.” 
Semmi név, mégis ki lehet ez és mire kellenék pont én? Hát még mi történik ezen a napon? De mi ez? A hit mindig él! Honnan olyan ismerős ez?
A telefonom csörögni kezdett.
-    Te is kaptál levelet? – kezdte Laura mindenféle bevezetés nélkül.
-    Igen, a te szakod is megszűnik?
-    Nem, miről beszélsz? - hallottam a hangján az értetlenséget – Kaptam egy névtelen levelet valakitől, aki azt mondja, hogy nagyapád egy volt barátja és hogy létezik a varázslat, meg segítsek neked, hogy megmenthessük a világot. Miket hord ez itt össze?
-    Igen, én is kaptam, és ne kérdezd miért, de valahogy hiszek neki. Az az elköszönés nem hagy nyugodni. A nagyapám is mindig azt mondta, hogy amíg a varázslatba fektetett hitünk él, addig a varázslat is vele együtt, és hogy egy szép napon majd eljön a perc, amikor újra szükségünk lesz rá. Azt hittem félre beszél és csak a meséi része. De most lehetségesnek érzem, hogy ez az egész igaz. És nincs más választásunk, valami kapaszkodót kell találni… Csak tudnám mi az ördög az a Legyőzhetetlen Képzelet és Varázslat Rejtekhelye.
-    Azt írta ez a – akadt meg - gondolkodjunk férfiben. Na, szóval, azt írta ez a férfi, hogy a nagyapád mindent továbbadott neked. Erről nem beszélt?
-    Csak meséket mondott, meg mítoszokat. Imádtam őket. Máig kívülről fújom az összeset. Ezért ment olyan könnyen az első diplomám…-a gondolat megmosolyogtatott.
-    Hé, Gergő! Ne most nosztalgiázz! – utasított. 
-    Ja, jó… meg lerajzolt néhány mitológiai lényt a könnyebb elképzelés érdekében.
-    Mást nem csinált, nem mondott valami érdekeset vagy szokatlant? Mármint a többihez képest.
-    Most, hogy mondod különböző ábrákat, meg térképkezdeményeket is felvázolt. Azt mondta a hitelesség érdekében mindig jól ki kell dolgozni egy világot…
-    Ezt szajkózza Modovszky is, nem lehet, hogy köze van hozzá?
-    Várj! A mágia forrásának mindig a Lekvár-lagúnát jelölte meg. Sose értettem miért van olyan semmilyen neve vagy, hogy az ördögbe kötődik a mítoszokhoz és legendákhoz.
-    Lekvár… lekvár… lek-vár, l-e-k-v-á-r – hajtogatta Laura, mint egy különös mantrát.
-    Mit művelsz? – förmedtem rá.
-    Megfejtem, amit te nem tudsz – felelte büszkén – a lekvár betűi rövidítik a Legyőzhetetlen Képzelet és Varázslat Rejtekhelyét! Mire mennél nélkülem te mamlasz? – hangzott a diadalmas válasz. – Na, mit gondolsz? Belevágunk?
-    Nem tudom, ezzel mindent kockára tennénk, és akár csapdát is rejthet – a hangom bizonytalanul csengett.
-    De egyszer muszáj cselekedni! Te mondtad mindig, hogy olyan valóságosnak tűntek ezek a mesék. Itt a lehetőség, hogy a végére járjunk. És gondolj bele: gyakorlatilag egész eddigi életünkben erre készültünk.
-    Ha tényleg ez az utolsó esély… És én még azt hittem kettőnk közül te vagy a racionálisabb én meg a kalandvágyóbb… Ám legyen! Belevágunk!

Csoport neve
OLVASOKK!