Sok éve már annak a Skandináviai háborúnak, ami a vikingek között tört ki. Vörösföld és Kékföld lakói mindig is békében éltek egymással. Tibold király és Reginald király egészen gyerekkoruk óta tartó barátsága megerősítette a népek közti jó kapcsolatot.  Gyakran megvendégelték egymást. Tiboldnak két gyermeke született, Indigó és Odin, Reginaldnak pedig egy fia volt, Ozmin. Indigó és Ozmin egykorúak voltak. Ők is jól ismerték egymást, kiskorukban sok időt töltöttek együtt.  Ozmin sajnos korán elvesztette nagyszüleit, Indigó nagymamája Ada mama amolyan pótnagymama szerepet töltött be az életében. Sokat mesélt a saját gyerekkoráról, amit a gyerekek szájtátva hallgattak.  Ő is nagyon szerette a természetet, ismerte az erdő minden zegzugát, virágát, a patakot és még a közelben élő állatokat is. Kisiskolás korától, amikor megtanult írni, naplót vezetett, egészen idős koráig. Írt benne a szeretet és béke jégvirágáról is, amiből már csak egy példány létezik, de rajta kívül senki nem tudja, hogy hol található.  Valójában, addig jó, amíg ez így van, mert rendkívül mérgező. Különös tulajdonsága, hogy teljesít egy kívánságot.  Erről a virágról soha senkinek nem beszélt.  A naplóját soha senkinek nem mutatta meg, ha szóba került, csak annyit mondott, hogy nagy titok van abban, és egyszer majd nagy hasznát fogják venni. A gyerekek persze ebből semmit sem értettek, de azért szívesen beleolvastak volna.  Egyszer meg is próbálták titokban kikutatni, de nem jártak sikerrel.  Mielőtt Ada meghalt, ezt a naplót kedvenc unokájának, Indigónak adta.  Ozminnak azonban ő sem mutatta meg soha, ez lett a legféltettebb kincse. Mire a kislány felnőtt, tudta ugyan, hogy létezik a jégvirág, de el sem tudta képzelni, hogy mi hasznát tudná venni. A napló aztán a virággal együtt az idő múlásával lassan feledésbe merült.

A két nemzet mindig is segítette a másikat, egészen addig, amíg Tibold király népe harcba nem került egy messzi néppel, akik Dániából érkeztek. Reginald a csatározás kezdete előtt figyelmeztette Tiboldot, hogy nagy veszteségekkel fog járni, ha forrófejű marad és háborúba áll az ismeretlen néppel. Tibold viszont nem hallgatott a barátjára. Mindig elutasította mások tanácsait. Nem sokkal később harcba küldte a seregét. Már a küzdelem kezdetén érezni lehetett, hogy a Vörösföldieknek esélyük sincsen, szinte képtelenek arra, hogy legyőzzék a több ezer harcost, akik ellenük támadtak. Kékföld Királyát kérték, hogy küldjön segítséget, de Reginald tudta, hogy nincs esélyük a győzelemre, és nem akarta a saját seregét elveszíteni, ezért megtagadta a vörösek kérését. Ettől fogva a két nép ellenséggé vált.

Évek óta békesség honol Kékföldön. Ezen a tájon él Indigó, Reginald király második gyermeke.  Itt, ahol mindent hó és jég borít, de a nap mégis fényesebben ragyog, mint akárhol máshol. A lány, akit az apja mindig is haszontalannak gondolt. Reginald mindig is többre tartotta a fiát. Odin a legkiválóbb viking volt, akit Kékföld valaha ismert, ezen kívül ő a trónörökös, hiszen ő az első gyermek, és a férfi. Amíg Odin keményen dolgozott, hogy viking lehessen, Indigó sokkal szívesebben bújta a nagymamája aprócska könyvét, amiben Kékföld történetéről írt.

Indigó imádott a természetben lenni. Amikor viszont nem a fák között járt, olyankor a faluban segített, ahol csak tudott. Annak ellenére, hogy az édesapja semmirekellőnek tartotta, a falu minden lakója nagyon szerette a jó szíve miatt.

Vörösföld ura, Tibold évek múlva sem tudta feldolgozni, hogy régi barátja Reginald nem segítette őt, amikor népe harcban állt. Szégyellte, hogy csúfos vereséget szenvedett, országa pedig elszegényedett. Úgy gondolta, hogy ha a kékföldiek segítettek volna, ez nem történt volna meg, tehát tulajdonképpen őket okolta a bukásért. Ezért mindenképpen bosszút akart állni, azt akarta, hogy ők se éljenek jómódban és békében. Elhatározta, hogy megtámadja Kékföldet.

Amikor Ozmin tudomására jutott, hogy apja mit tervez, nem értett vele egyet. Ő más természetű volt.  Úgy érezte, hogy ez nem helyes. Eszébe jutottak a régi emlékek, gyerekkori jó barátja Indigó és megszületett fejében a gondolat, hogy erről értesítenie kell a lányt. Az éj leple alatt útnak indult és másnap kora reggel már oda is ért.  Elmondta a lánynak, hogy az apja mit tervez.  Indigó emiatt elkeseredett és teljesen tanácstalan volt, nem tudta, hogy mitévő legyen.

 - Ki kellet találnunk valamit! Meg kell akadályoznunk, hogy harc törjön ki a két nép között!

Ahogy ott álltak egymással szemben, Indigónak eszébe jutott a gyerekkora, hirtelen eszébe jutott a napló. A szeretet és béke jégvirága! Ez lesz a megoldás! Érezte, hogy most jött el az idő, amiről a nagymamája régen beszélt.

Elmondta Ozminnak a jégvirág történetét, de a fiú láthatóan nem hitte el.  Indigó könyörgött neki, hogy menjenek és keressék meg, mert érzi, tudja, hogy most kell elmenniük érte.

- Hát jó, nem bánom, próbáljuk meg – mondta a fiú, de kételkedett a virág létezésében. Valami rosszat érzett. Nem tudta, hogy mit, de rossz érzése volt ott legbelül. Végül mégis a lány győzött. Így hát Indigó és Ozmin útnak indultak, hogy megkeressék a jégvirágot az erdőben. Hosszú percekig csendben sétáltak aztán a fiú törte meg a csendet.
- Pontosan tudod, hogy hol van az a virág?
- Csak sejtem.
- Mi történik, ha nincs ott?  El is tévedhetünk.
- Mindenkinél jobban ismerem ezt az erdőt. Eddig csak egyetlenegy helyen nem jártam, és remélem még más sem. Tudásom szerint ott kell lennie.
- Persze, gondolhattam volna. Gyerekként is mindig az erdőben kószáltál.
- Neked pedig jobb dolgod sem volt, mint hogy zavarj engem.
- Nem is zavartalak!
- De, zavartál. - a lány megelőzte a fiút és így lépkedett a száraz leveleken, amik ropogtak a bakancsa talpa alatt. Ahogyan egyre beljebb haladtak a fák sűrűjébe, az erdő egyre sötétebb lett.  Indigó is elkezdett kételkedni a virág létezésében. Elvégre is, ha eddig soha senki nem kereste vagy találta meg, lehetséges, hogy nincs is semmilyen virág, és csak az idejüket vesztegetik. Ozmin abszolút megbízott a lányban és szó nélkül követte őt. Itt kell lennie ennek a virágnak valahol. Nem lehet, hogy nincs.
Már az erdő mélyén jártak, szinte semmilyen fény nem volt, ami segíthette őket a tájékozódásban.
- És most merre tovább?- kérdezte a fiú szorosan a lány mellett állva.
- Nem tudom. Valószínűleg beljebb kell mennünk.
- Már most is alig látok valamit.
- Nem számít. Meg fogjuk találni, és akkor vége lesz ennek az egész őrületnek.
- Úgy gondolod?
- Igen. Miért, te talán nem?- nézett rá Indigó Ozminra, de alig látta az arcát a sötétben.
- Nem tudom.
- Miért jöttél velem, ha nem hiszed, hogy létezik a virág?
- Mi mást tehettem volna? Nézzem, ahogyan az emberek egymást gyilkolják, tudva, hogy nem tehetek ellene semmit? Így legalább megpróbálom.
- Értem- bólintott a lány, és tovább indult. Valójában nem volt biztos abban, hogy jó irányba tart, de a megérzéseire bízta magát, és kitartóan gyalogolt a fák között. Egyre több idő telt el és Indigó kezdett újra elbizonytalanodni.
- Ezzel semmire nem megyünk. Te keress arra, én meg erre! Nem annyira nagy ez az erdő.
- Nem, itt kell lennie valahol- Indigó megpróbált pontosan visszaemlékezni arra, hogy mit írt a nagyanyja a jégvirágról. Az első dolog, ami eszébe jutott ebben a sötétben az a fény volt. A virág fénylik - Keress fényt!
- Nem mondhatod komolyan. Itt, fényt? Az orromig se látok!- csattant fel Ozmin.
- Arra! Mintha ott világosabb lenne. - kezdett futni a lány, de az első fa gyökerében megakadt a lába, és majdnem elesett, így lassabbra vette a tempót.
Indigó szeme nem csalt. Az erdő egyre fényesebb lett, és akkor a lány meglátta a virágot.  Ott volt előtte, és egyszerre minden kétsége eloszlott. Boldogság töltötte el.
- Ozmin! Siess, itt van!-szaladt oda Indigó.
- Micsoda? Megtaláltad? Hát mégis létezik?- érkezett meg a fiú is, és megtorpant a virág láttán. Mindkettejük arcán megkönnyebbült mosoly jelent meg, aztán Ozmin közelebb lépve örömében átölelte Indigót.
- Tudtam! Tudtam, hogy igaz! Most fogjuk meg mindketten és kívánjuk együtt, hogy apáink soha ne forduljanak egymás ellen!
 Együtt megfogták a virágot és úgy mondták:
- Apáink soha ne forduljanak egymás ellen! Béke legyen Kékföld és Vörösföld között örökre! Ebben a pillanatban a virág hatalmas fénnyel szikrázott egyet, majd elolvadt. Indigó és Ozmin ugyanabban a percben holtan estek össze.

Másnap, miután sem Indigó, sem Ozmin nem tért haza, a két család a fiatalok keresésére indult. Hosszú kutatás után találták meg őket. Amikor a királyok odaértek és meglátták halott gyermekeiket, egymásra borultak és úgy zokogtak. Siratták Indigót és Ozmint.  Siratták a múltat is. Bánták, hogy nem tudtak igaz barátok maradni egy életen át.  Közben rájöttek, hogy a hatalom mit sem ér, ha emiatt elveszítjük a barátainkat, vagy akár a családunkat is.

A gyászban nem volt helye ellenségeskedésnek, közös volt a bánat és utána közös lett a cél: a béke. Az egyetlen dolog, amit végtelenül sajnáltak, hogy ekkora árat kellett fizetniük érte.

Csoport neve
Black Cats