Indigó, a vadregényes jégvirág viking

Indigó sietve húzta fel a bőrcsizmáit, majd kirontott a bejárati ajtón. Mályva, Mályva, Mályva. Csak rá tudott gondolni, és a közelgő születésnapjára. Meg persze a készülő ajándékára, amit még a mai napon be kellett fejeznie.

Végig rohant a falun, mindenütt páncélos, hosszú hajú vikingek, a levegőben a közelben lévő kovácsműhely füstjének keserűsége érződött. Ez a környezet szöges ellentétben állt a gondolataival, melyeket csak halvány puha rózsaszín ködön keresztül látott.  Vikingek. Harcosok. Soha egy gyengéd szó. Indigótól ez állt a legtávolabb. A falujában nemegyszer kinézték emiatt.

Azonban most ez volt az utolsó, amire gondolni akart. Órák óta sétált, keresztül a már jól ismert vadregényes vidéken, magába szívva az erdő édes és friss illatát. A lehullott levelek és gallyak ropogtak a talpa alatt, ezen kívül csak az erdő természetes csendjét és kisebb zörejeit lehetett hallani. Mikor már úgy érezte, a talpai felhasadnak a csizmájában, megpillantotta a hosszú túra célját: a hegyet, melynek csúcsát egész évben hó és jég borítja. Erőt vett magán, és fájdalmas lépésekkel elindult a magasba. Ahogy egyre előrébb haladt, a hideg kezdett elviselhetetlenné válni. Csontjaiban érezte a fagyos szelet, de Mályva boldog arca, mint egy illúzió kényszerítette, hogy haladjon tovább. Már teljesen besötétedett, a telihold kísérteties fénybe vonta a csillogó hópihéket, melyek kristályként ragyogtak mindenfelé, a kitaposott ösvényen. S meglátta. A híres-hírhedt kereskedő. Emberfelettinek tűnt a tökéletesen sima bőrével, sötét hajával és élénk zöldeskék szemével, mellyel mintha Indigó lelkébe látott volna. Ő dacosan lesütötte a szemét, irritálta a fürkésző pillantása. A férfi karcsú izmos alakja bárki számára irigylésre méltó lett volna. Indigó mindig is sajnálta, hogy ő nem tud magára szedni normális mennyiségű izmot, melyet elvártak volna tőle.

- Az olvaszthatatlan jégért jöttem, Topáz.

- Hm. – mindössze ennyi volt a válasza. Indigó türelmetlenül dobogott a lábával.

- Na mi van, beléd fagyott a szusz, szépfiú?

- Szellemes. Megvan a jég, amit kértél. De nem adom ingyen. – mondta Topáz egy félmosoly kíséretében.

- Mit akarsz, mit csináljak?

- Pontosan tudod, mit kell tenned.

Indigó szemforgatva közelebb lépett Topázhoz és mélyen a szemeibe nézett. Az éles tekintete, még mindig zavaró volt. Lassan felemelték a kezüket, már szinte egymáshoz értek, miközben nem bontották meg a szemkontaktust.

- Kő-papír-olló! – kiáltották egyszerre. Indigó csodálkozva meredt az eredményre: papír.
Topáz hosszú ujjai ökölbe záródtak össze. Kő.

-Nyertem! – kurjantotta Indigó, és a levegőbe boxolt.

-Nocsak, ez meglepő. Mindig a kővel mész, az egyszerű észjárásoddal. Tessék, vidd a jeget, amíg ki nem hívlak egy második fordulóra!

- Öröm veled üzletelni, Topáz! – kacsintott Indigó.

- Veled kevésbé, Indy. – sóhajtott a férfi.

A visszafelé vezető út közel sem tűnt annyira hosszúnak. Mikor már a fenyőfák eltakarták a Hold fényét, leült egy fatönkre, tüzet gyújtott, és maga elé helyezte a jégkockát. Az a kék és a zöld árnyalataiban pompázott. Gyönyörű. Indigó elővette a kis kését, és faragni kezdte a kis jégdarabot.  A hajnal első fénye megvilágította az eddig egyszerű jégkockából született elegáns, bonyolult mintázatú jégvirágot. Indigó elővett a zsebéből egy hosszú fekete bőrszálat, és ráfűzte friss kreálmányát. Büszkén csúsztatta a zsebébe, majd a faluja felé vette az irányt. Mályva. Mályva. Mályva. Újból csak a lány töltötte ki a gondolatait. Végre boldogok lehetnek. Együtt. Futva közelítette meg a lány házát. Mikor már a közelben járt kicsit kifújta magát. Megnézte a vízben visszatükröződő képét: kócos, kissé csatakos szőke haj, sötétkék elszánt szemek, melyek nem pihenhettek sokat az ajándékkészítés során.

- Most nem vagy jó csaj, Indy – suttogta fejcsóválva a lány, majd nagyot szusszantva megpróbálta rendbe tenni a frizuráját.

Kezében szorongatta a nagyra becsült ajándékot, majd lélegzetvisszafojtva kopogtatott az öreg ajtón. A szíve majd kiugrott a helyéről, csak remélni tudta, hogy a keze nem fog túlzottan remegni, mikor átadja a nyakláncot. Az ajtó kinyílt, Mályva széles mosollyal fogadta, és hívta be a lányt. Mikor Indigó belépett volna, szinte a semmiből előtűnt egy macska – sosem látta eddig errefelé csatangolni. Indigó ahelyett, hogy véletlenül is a macskára lépett volna, inkább egy ügyetlen mozdulattal megpróbált átugrani rajta, aminek eredményeként nagyot csattant a földön. Kezével próbálta felfogni az esést. A macska arrébb ugrott, majd leült és mélyen a szemébe nézett. Indigó remegve nézett a földre. Jaj, ne. Csak ezt ne.
A jégvirág ezernyi darabban szóródott szét a földön. Az idő mintha megállt volna. A csendet szinte késsel lehetett vágni a levegőben. Mályva kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé. A macska sokatmondóan nézett. Majd minden szertefoszlott. Az asztal, a székek, a padló, a plafon, a macska, a szilánkok, és Mályva. Csak az üres sötétség maradt.

 

A kórteremben Mályva az arcát kezébe temetve ült az ágy mellett. Mindennél jobban fájt neki, hogy nem mondta el hamarabb az érzéseit. A bizonytalanság szinte felemésztette. Szenvedett a tudattól, hogy Indigó talán sohasem fog felébredni. A reggeli tavaszi fénysugár az ablakon lévő fondorlatos jégvirágra esett. Egy pillanatra szerteágazó mintázatot vetett a padlóra, majd lassan lecsordult víz formájában az ablakpárkányra. Eltűnt. Örökre. Pótolhatatlan veszteség. S megszólaltak az eszméletlen lányra kötött gépek sípjai.

Az ablakban egy fekete macska nézte végig, ahogy a sötét hajú lány ijedten a fekvőhöz rohan, majd kétségbeesetten hívja az orvosokat. S a macska hatalmas zöld szemeit lehunyva tovább állt.

Csoport neve
Ninja_Cats