A cudar Can-Taloupe tündér kalandja

 

 Karácsonymanó vagyok. Vagyis csak voltam. Ugyanis dezertőrnek minősített, majd a szökésemet követően kitaszított a Sarkvidéki Társadalom.

 Évekig bolyongtam, sínylődtem, de szerencsémre lassan tizenhárom hónapja rám talált a szerencse Tavasz alakjában, s most gyönyörű virágokban élek, és Tavasz kisegítője mondhatni, jobb keze vagyok.

 Becses nevem Can-Taloupe tündér, bár ez nem az eredeti. A Taloupe-manót még szökésem éjszakáján elhagytam, eldobtam magamtól, mint addigi, siralmas életem.

 1893, december 1-én születtem egy középosztálybeli tisztességes manócsaládban. Édesanyám még csecsemő-koromban meghalt, apámat meg alig láttam gyermekkoromban, mivel állandóan a szalag mellett állt, és potom pénzért ajándékokat gyártott. A szomszéd néni vigyázott rám.

 Szökésemet követően sok helyen megfordultam a világban, így bizton állíthatom, hogy nem volt gyermekkorom. Iskolába hat és tizenkét napos korom között jártam, ahogy a hozzám hasonló többi apróság. Megtanították nekünk, hogyan kell olvasni, írni a világ összes nyelvén, tanultunk egy kevés számtant, illetve azt, hogyan kell tökéletes ajándékokat készíteni, hogyan csomagolhatunk a legszebben, hogyan működik a Játékelosztó Rendszer, vagyis a JR. Földrajz és egyéb fontos óránk nem volt, nem is tudtam, hogy létezik ilyen. Kamaszkoromig, vagyis tizenkét napos koromig megtanultam mindent, ami a világ összes gyerekének kívánságának elkészítését illeti, ezenkívül viszont csak agymosást kaptam.

 Jól a fejünkbe vésették, hogy a Télapó, a legfőbb vezető nagylelkűsége miatt ilyen tökéletes az életünk- azóta tudom, hogy a mindennapos éhezés, az egész napi robotolás konkrétan a semmiért közel sem olyan jó-, hogy hálásnak kell lennünk Neki, mivel létrehozta ezt a csodálatos és tökéletes birodalmat, a Sarkvidéki Társadalmat. Belénk nevelték, hogy megtisztelve kell, hogy érezzük magunkat, hogy nekünk megadatott az a megtisztelés, hogy kamaszkorunktól kezdve egészen az öregség végső stádiumáig (ami általában ötszáz és hatszáz éves kor között érkezik el a manókhoz) éjt nappallá téve, szabadidő nélkül robotolhatunk annak érdekében, hogy minden gyermek- remélhetőleg- boldog legyen a Földön karácsonykor, vagy a karácsonynak megfelelő vallási ünnepen. Hogy őszinte legyek, sokáig én is így éreztem, egészen addig, amíg elegem nem lett az egész rendszerből.

 Mindig mindenki- a szomszéd nénitől kezdve a tanárunkig- azt mondogatta nekem, hogy túl sokat gondolkozom, és keveset jár a kezem. Sajnos, vagy nem sajnos, de igazuk volt. Nem illettem bele egy olyan rendszerbe, ahol tömeg-agymosott manókkal tömeg gyártatnak tömegkívánságokat. Túl kíváncsi voltam, túl szemfüles, emellett túl egyéni és túl önálló világlátású.

 Hamar rájöttem, hogy hiába dolgozunk, a világ összes gyerekét akkor sem tudjuk boldoggá tenni, ugyanis míg a jó helyre születettek babát és játékautót kérnek, addig a szerencsétlenebbek jobb életet és több ételt, bántalmazásmentes gyerekkort, és hát csodák nincsenek, mindent teljesíteni még mi sem tudunk.

 Ha jól emlékszem, ez a megvilágosodás azután történt, hogy összevesztem az egyik munkatársammal. Ő ugyanis váltig állította, hogy a propagandának megfelelően a Télapó ugyanúgy itt robotol a gyárban velünk együtt, én viszont ezt nem hittem el, ugyanis ezt még senki nem látta. Úgyhogy ebédszünetekben elkezdtem a folyosókat róni, hogy bebizonyítsam, nekem van igazam.  Ekkor járhattam kb a hatvanadik munkaévemben. A Télapót természetesen nem találtam meg, viszont betévedtem a levéltárba, ahol beleolvastam pár levélbe. Hogy mik voltak bennük, nem mondhatom el, mert magánügyek, de annyit elárulhatok, hogy nem minden kívánság volt teljesíthető.

 Ekkor döntöttem úgy, hogy eljövök. Arról, hogy a nagy szökést mikor és hogyan fogom végrehajtani, fogalmam sem volt, mivel tudomásom szerint ilyenre még korábban nem volt precedens. Viszont éreztem, hogy muszáj megtennem, mert itt nem maradhatok. A világ kiskorúinak több, mint a fele boldogtalan, mi viszont csak a tökéletes gyerekorral megáldott szerencséseknek készítünk eggyel több ajándékot. Úgy éreztem, ha valami igazán jót és nemeset akarok tenni, ha tényleg segíteni szeretnék, akkor azt itt, a kézzelfogható ajándékok Kánaánjában nem tudom megtenni.

 Napközben a szalagról el-elcsentem egy kis csomagolópapírt, miközben azon gondolkodtam, hogy igazán jót hogyan tudok tenni az emberekkel, a világ minden pontján. Hetekig, hónapokig teltek így a napjaim, míg össze nem gyűlt annyi anyag, hogy egy méretes ajándékdobozt tudja készíteni. Mikor kész lett, elrejtettem az ágyam alá, majd megvártam a karácsonyt. Huszonharmadikán, a szokásos szánbepakolás közben a nagy felfordulást és kavalkádot kihasználva bebújtam a dobozomba, majd éreztem, hogy valaki felemel és berak a szánba. Három napot töltöttem a teljes sötétségben étlen-szomjan, teljes rettegésben. Ugyanis, ha a Télapó rájött volna, kit szállít az egyik csomagban, az egész Sarkvidéki Társadalom előtt szégyenítettek volna meg, és végeztek volna ki.

 Nagyon megviseltek a dobozban töltött utazásaim (mert sajnos többször is előfordult). Azóta is van, hogy éjszaka felriadok, és a teljes sötétség miatt azt hiszem, még mindig valamelyik kartonban vagyok. Ilyenkor kiver a víz és pánikrohamom lesz.

 Oroszországban raktak ki a zsákból egy karácsonyfa alá. Úgy spekuláltam, hogy még éjszaka lehet, mert nappal a Télapó nem ajándékoz. Gyorsan kimásztam a dobozból, és elbújtam a terebélyes lucfenyő egyik ághajlatába, és elkezdtem legelni a tűleveleket, mert olyan éhes voltam, hogy mindegy volt mit, de muszáj volt ennem valamit. Szerencsére a fenyőt előzőn délután locsolták, így némi vízhez is hozzájutottam.

 Körül-belül egy hetet töltöttem a fa rejtekében, mert amikor a család elkezdte leszedni, másik rejtekhely után kellett néznem. A felfordulást kihasználva- az egész nappalit megtöltötték a hisztiző gyerekek és a karácsonyfadíszes dobozok- átköltöztem egy lakályos, a konyhához közeleső kartonba. Azt hittem, ez a hely tökéletes lesz, hogy majd a sok üveg és újságpapír között milyen jól fogok élni. Sajnos tévedtem, a doboz ugyanis ajándék volt egy nagynéninek- azt hiszem-, aki Svájcban élt. Így megint napokat töltöttem étlen-szomjan a sötétségben.

 A nagynéni történetesen egy hegyvidéki pásztor felesége volt, így gyönyörű heteket töltöttem a réten rohangálva, a magas fűben bújócskázva, vesztemre. Ugyanis egy virágkötő asszony egy köteg gyógyfűvel együtt engem is a kosarába szedett. Így kerültem egy városba, ahol sok viszontagság után egy bútorüzletben találtam menedéket. Egy kirakatba állított gardróbban laktam, viszont innen is menekülnöm kellett, mivel a szezon végén szétszerelték a szekrényt, hogy újat tegyenek a helyére.

 Nem tanulva hibámból, ismét egy szállítani kívánt dobozba bújtam. Mikor kicsomagoltak, egy nagyon forró, túl napsütötte vidéken találtam magam. Sarkvidékhez szokott testem nem bírta a klímát, így megragadva az első lehetőséget, innen is továbbálltam. Az a bizonyos lehetőség nem volt más, mint egy teherautó raktere, ami szerintem mélyhűtőként működhetett, viszont furcsa mód virágillatot árasztott.

 Az autó Hollandiába szállított, egy tulipánültetvényre. Szétfeszítettem az egyik -még zöldellő- bimbó szirmait, és beköltöztem. Úgy éreztem, megtaláltam a helyem. Addigi életem legboldogabb napjait töltöttem az illatos porzók között heverészve.

 Egyik hajnalban azonban furcsa dologra riadtam fel. Hatalmas fényesség keltett fel álmomból, és amikor körülnéztem, azt vettem észre, hogy eltűntek felőlem a szirmok, mivel a tulipán kinyílt. Az éles fényben hunyorogva egy földöntúlian szép nőt láttam fölém hajolni. Alakja karcsú volt, arca pirospozsgás, szája állandó mosolyra húzódott, haja üde zölden tündöklött.

-Hát te?- kérdezte.- Eltévedtél? Az Északi sark egy kicsit odébb van!- kacagott meglepetten.

-Megszöktem- hallottam rekedtes hangomat (hónapok óta nem beszéltem)- nem akarok a Télapónak dolgozni többet, olyan gyerekeknek készíteni ajándékot, akiknek mindenük megvan. Én-én- dadogtam. A sírás fojtogatta torkomat.- én mindenkit boldoggá szeretnék tenni.

-Akkor szegődj mellém. Lehetnél a jobb kezem. Én a Tavasz vagyok, aki a hosszú fagyoskodás után elhozza a meleget. Embernek, állatnak, növénynek ételt teremt.

 Így szegődtem Tavasz mellé, aki önmagával egyenlőként kezel, szeret és sokat nevet. Egész nap dolgozunk, járjuk a világot, tavasszal az északi, ősszel a déli felén a Földnek. Tulipánokban, virágokban alszunk, és nektárt szürcsölünk.

 Mindenkit továbbra sem tudom boldoggá tenni, hisz,- ahogy arra rájöttem- ez lehetetlen. De öröm látni, ahogy az emberek meglátják az első virágokat, az állatok szívébe visszaszökik a remény, ahogy érzik az idő felmelegedését, ahogy az éhes kisgyerekek kihúzzák a földből az első répát, jamsz gyökeret, ahogy a világba visszaköltözik az élet, és mindenki szerelmes lesz.

 Lehet, hogy nem úgy valósítottam meg az elképzelésemet, az álmomat, mint amilyen tervekkel elindultam, de megtaláltam a helyem, a hivatásom, és most már én is boldog vagyok, nem csak azok, akiket azzá akarok tenni.

Csoport neve
Könyvhamik