A pezsgőspoharak és az evőeszközök csilingelését a vendégek egymást túlharsogva próbálták elnyomni, ami egy idő után éktelen hangzavarba torkollott.
Pillantásom ma este már sokadjára szaladt végig az egybegyűltek méregdrága öltözékén, s a rubintékszerek előkelő helyet kaptak a hol porcelánfinomságú, hol pedig az aszott, csontos kezeken.  A jelentéktelen arcok tömege vészesen imbolygott, miután a hőség egyre inkább elviselhetetlenné vált a tanácsteremben. Vágyakozva pillantottam ki a hűvös éjszakába, miközben az immár vészesen fojtogató gallérom lazításán ügyködtem, sikertelenül. A halántékomon újabb izzadtságcseppek gördültek le, és a díszvacsora minden egyes percét újfent elátkoztam. Ez az est is csak időpocsékolás volt, senki sem felelt meg igazán elvárásaimnak: a hetedik tag még mindig hiányzott. Ismét a végtelen éjtől elválasztó nyugati ablaksor felé irányult a figyelmem. Vonzott az árnyak borzongató selymessége mígnem lassan belefeledkeztem a sötétség hívogató nyugalmába. Az erdő csupasz ágai élesen rajzolódtak ki a hold fagyos fényében.
Azonban egy pillanatra valami megtörtet az idillt.  
Fekete csuklyás alak libbent be a fénykörbe. 
Ha nem ismerném az árnyakat olyan jól, mint a rongyosra olvasott kódexeket, puszta káprázatnak hittem volna. Csak egy másodpercre tűnt fel, majd elillant akár egy álomkép. A fáklyatartókban lobogó mágikus tűz kizárta az árnyak szőtte kinti világ feketeségét, hamis biztonságérzetet keltve a puhány nemesekben. Az ablaküvegen tükröződő kép tökéletesen rideg mása volt az estnek, a csillárként lebegő apró fénypontok millónyi hideg kristályként ragyogtak a mulatozók fölött, mintha egy másik univerzum elnagyolt életképe elevenedett volna meg felületen. 
Ott volt valaki. Épeszű ember egyedül nem járkál odakint ebben az órában. Feszülten kémleltem ki, hátha újra felbukkan. Felocsúdva csak a sápadt tükörképem nézett vissza rám, dorgáló tekintetével sugallva, hogy tudatom minden bizonnyal a bolondját járatja velem. A körülöttem lévők semmit nem vettek észre az egészből.  Az idő mintha lelassult volna. 
Az óramutató kínkeserves lassúsággal vánszorgott előre, s a rám telepedő szorongást régi ismerősként üdvözöltem.
Érzékeim kiélesedtek. Hirtelen fényárral érkező pokoli robaj rázta meg a termet, és a lökéshullám hátradöntött. Mielőtt minden elsötétül volna, ösztönösen kaptam a szertefoszló árnyakhoz. 
A csend űrje eggyé vált a káosz rettenetével.
Forróság tapadt az arcomhoz. Égetett.
A hasogató fejfájás ébresztett rá a helyzet valóságosságára. Nem mertem kinyitni a szememet. Tudtam mit látnék.
Időérzékemet rég elvesztettem, ki tudja mióta feküdtem ott.
Hiányzott a sötétség. Végighúztam kezeimet a hideg földön. Meleg, ragacsos vérfoltok lepték el a márványpadlót. Az elkövetkező percekre, órákra nem emlékeztem. Elteltek. 
Füst. Mindenhol. A kaparó érzés nem akart megszűnni. 
Hátulról egyszeriben egy érdes kéz rángatott fel, szembefordítva magával üvöltött valamit. Megtántorodtam. A süket csend felemésztett, a páni félelem dermesztő volt. Nem hallottam egyik fülemre sem. 
Nem emlékszem hogyan tettem meg a városházból kivezető utat. Kábultan, mintha lázálomból ébrednék, úgy botorkáltam ki a tiszta novemberi éjszakába. Zihálva kapkodtam a friss hűvös levegőért. A füst beivódott a szakadt ruhámba. Még mindig könnyeztem, úgy éreztem soha nem szabadulok meg ettől a szúrós érzéstől. 
Az ordítozó és kétségbeesett túlélők hangja immár tompán, de eljutott hozzám. A fülem csengett. 
Valami nekem csapódott. Elvágódtam a fagyott földön. 

Nem valami. Hanem ő. 
Megtaláltam. Az árnyalak. 

Enyhén tudathasadásos állapotban voltam, ennek ellenére lábaim a különös idegen irányába vittek, akárcsak egy láthatlan kötél rángatott volna. 
Eszeveszetten törtem utat magamnak a szél zörgette fenyvesben, már amennyire ólomnehézségű lábaim engedték. Hálás voltam a csípős hidegnek, még az arcomnak csapodó durva ágaknak is. Az jelentette, hogy élek. 
Túléltem. 
Bármi jobb, mint az az égő katlan.
Az ismeretlen sziluett újra felbukkant, majd beleveszett a fák sűrűjébe, minthogyha gúnyt űzne belőlem. A szerencse mégis rám mosolygott ma, ostobaság lenne belerúgni az istenek ajándékába. Soha vissza nem térő alkalom. A konkurens klánok vérre menő csatározások árán kaparintják meg a legígéretesebb fiatalokat, a bűvös hét teljességének megvalósítása azonban nem mindenkinek adatik meg. 
A megmagyarázhatatlan vonzás kitartott. 
Egy kanyarhoz érve visszavett a kecses alak a tempóból. 
Lassítottam. 
Próbáltam észrevétlenül követni, megtépázott külsőm ellenére meglepődve tapasztaltam, hogy végtagjaim minden további nélkül már engedelmeskednek. Hangtalan lépteim puhán szelték át a fenyőtűkkel borított ösvényeket. Otthon éreztem magam. A hold fényében fürdő kietlen mező üdítően hatott a vad terep után.  A fák fölött vékony füstcsík szállt fel a hajdani központ romba dőlt tornyaiból. Közelebbre érve láttam, hogy egy lány. 
Szorosabbra húzta magán sötét köpenyét, miután a vadul tomboló szél kegyetlenül beletépett a hosszú hajába. Éjszaka hosszúra nyúltak az árnyak, de az éjszínű égbolt hű lámpása elegendő fény biztosított. 
Látszott minden egyes mozdulatán, hogy retteg a lelepleződéstől. Ám mivel élek-halok a drámai belépőkért, nem kíméltem meg. Az éjszaka formálta árnyéktőr centiméterekre a lány lábától állt bele a földbe. 
-Hova, hova ilyen sietősen?- szórakozottan pörgettem meg egy újabb árnyszilánkot, hogy megfordulva ő is jól lássa. 
-Mégis mi közöd hozzá? 
Elszámítottam magam vele kapcsolatban. A szívélyes üdvözlés után lassan elkezdett körözni körülöttem, kezeit a tőre markolatán nyugtatva. Végigkísértem mozgását, tekintve iménti akcióm elhamarkodottságát. 
-Láttalak a.. a robbanás előtt, és... arra gondoltam, hogy csatlakozhatnál hozzám – nyögtem ki, és kiejtve még hülyébben hangzott, mint mikor elterveztem. Mégis mi a fene történik velem? Egyáltalán miért is akarom őt annyira?
-Csakugyan? 
-Tudod a klánok... 
-Tudom mi az a klán, te idióta! – a leereszkedő hangnem hallattán megalázva éreztem magam, amit éktelen düh váltott fel bennem. Az istenek már elhúzták előttem a mézesmadzagot, nem fogok meghátrálni. 
-Jól van. Ide figyelj. Nekem már csak a Hetedik hiányzik, ráadásul jel sincsen rajtad, és klánban nagyobb az esélyed a túlélésre. 
-És? – kérdezte síri hangon, megállva mögöttem. Éreztem, ahogy a tőre a hátamba nyomódik épp úgy, ha megmozdulok keresztüldöf. A kezeim elernyedtek, a fegyverem mielőtt a talajra esett volna, semmivé foszlott. Büszkeségem úgyis romokban hevert, így a társaimra gondolva újra megpróbáltam. 
-Ha elfogadod ajánlatomat, a miénk lesz az egyik leghatalmasabb szövetség a birodalomban – suttogtam. – Ugye nem akarsz rabszolgává válni? 
Egy szívdobbanásnyi ideig úgy tűnt, ez volt életem utolsó mondata. A tőr hegye az ingemet felhasítva felsértette a bőrömet is. 
-Már van klánom – lökött el végre magától. – Egyébként, te el sem tudod képzelni milyen az, ha tárgyként kezelnek. Egy számot ragasztanak rád, és egy vagy a sok közül! - az utolsó szavakat szinte ordította. Az utána fennmaradó csend teljesen letaglózott. Nem tudtam erre mit felelni. A vigasztaló szavak valahogy üresen hangzanának. 
Meggyötörtnek látszott, de pár másodperc múlva újra a közöny álarca mögé rejtőzött. A kínos pillanatot egy mordulás törte meg. Felkaptam a fejem, a hang forrását keresve, mire a lány a hasához kapott. Megkönnyebülve sóhajtottam fel. 
-Csak nem éhes vagy? – nem tudtam elrejteni vigyoromat. – Tudok egy jó fogadót, ahol megvacsorázhatnánk, ha már úgyis pánikba fulladt a dícsvacsora. 
A kora esti robbanás emléke mostanra már elhalványult, csupán az apró sebek szolgáltak bizonyítékként. Nem sajnáltam az előkelőket, akik odavesztek. Önkényes érdekek vezetik őket, nem törődve senkivel és semmivel; jó pár középosztálybeli családot taszítottak a mélyszegénységbe. 
-Hol van az a hely? Megmutatod vagy nem? – úgy nézett rám, mint egy ütődöttre. 
Érdekesnek ígérkezett ez a pár óra. 
                                                                  ~

-Akitobor – hangzott a szerinte értelmes válasz. 
-Az mi? - kérdeztem érdeklődve.
-Hát a klán neve, amihez tartozom! Mit nem értesz ezen?! - zsörtölődött, majd fejét leszegve, szemöldök  rám függesztette felhős, szürke tekintetét. – Amúgy Gwen vagyok. 
-Á, az illemek. A legsötétebb órákban sem szabad elhanyagolni őket - jutalman egy gyilkos pillantás volt. – Én meg Damian¹vagyok.
-Nagyszerű.
-Mellesleg nincs olyan szó, hogy akibotor. 
-Akitobor. 
-Mindegy. 
Üvöltött róla, hogy hazudik. Sebaj, ha ügyesen játszom ki a kártyáim, még éjfél előtt megfűzhetem. Gwen kellőképpen oldottnak tűnt ahhoz, hogy megkockáztassak egy komolyabb beszélgetést. 
-Mit kerestél a díszvacsora közelében? 
-Megtáncoltattam egy kicsit a gazdagokat  – mosolya titkozatos, akárcsak ő maga. 
-Bővebben? 
-Tisztázzunk valamit. Elsősorban enni jöttem, nem pofázni. Sóvárogva pillantott a pincér karja fölött lebegő gőzőlgő tányérokra. Azonnal nekiesett az elé letett ragulevesnek. Sovány, beesett arca elé gesztenyebarna fürtök hullottak, s különös vonásait tanulmányozva elhatalmasodott rajtam az érzés, miszerint egészen máshonnan származik, mint gondoltam. 
A következő percekben csak a fémkanál csendülése hallatszott. 
 - Na jó, persze nem csak azért mentem. Úgy hallottam, lesz ezen a bálon néhány igencsak érdekes képességgel rendelkező alkimista, akik támogatókat akarnak szerezni a kísérleteikhez. Rettentően ostobának kéne lennem ahhoz, hogy kihagyjak egy ilyen találkozást ily ragyogó elmékkel... De most én kérdezek.
-Életem egy nyitott könyv, csak tessék! 
-Ugyan fogalmam sincs mikor zakkantam meg, hogy kérdéseket teszek fel, pont Neked, de mégis mikor kaptad el az Ótvart? 
Haladunk. 
-Azt pontosan nem tudom, talán öt vagy hat éves koromban kezdett el megmutatkozni a képességem. Azt viszont tudod, hogyan keletkezett ez a betegség? – kérdő pillantásomra nem reagált. 
-Hallottam ezt-azt egy őrült alkimistáról, akinek egy kísérlete könnyen lehet, hogy félresikerült, mire minden gyerek mágikus lett. Lehetetlen elmélet, igaz? 
Gwent enyhe émelygés foghatta el, félretolva tányérát hátradőlt a faragott széken. Arcáról ezen kívül semmit sem lehetett leolvasni. 
-Valóban érdekes elmélet. 
-Ugye? Mikor kitudódott, hogy csak a gyerekek fertőződhettek meg, az Ótvar végleg káoszba taszította a világot. Mivel még ismeretlen volt akkor a vírus hatása, betiltottak mindennemű adottság behatóbb tanulmányozását. Ám ezzel  az Árnypiacot ébresztették fel: egyre többen használták képességeiket rossz célokra, felfoghatatlan mértékű pusztítást végezve. A régi világ pedig összeomlott, és állítólag a hajdani korok egészen másak voltak,mint most. 
A szürke szempár unott pillantásokat lövellt felém. 
-Áruld el nekem, mi a fészkes fenéért mondod el ezeket a dolgokat? 
-Úgy nézel ki, mint aki nincs tisztában az előzményekkel. Ha már a csapatom része leszel, ismerned kell a múltat. 
-Emlékszel a szüleidre? - tereli a témát. Klasszikus, mindig beválik.
-Nem, nem emlékszem. 
Vagyis jól emlékszem arra a napra, amikor édesanyámnak úgy kellett kirángatnia az árnyakból, mert már félig dematerizálódtam. És az volt a legszörnyűbb, hogy én ebből semmit sem fogtam fel, mintha csak bújócskáztunk volna. Azóta nem próbálkoztam eggyé válni a sötétséggel. Apám sose járt haza, így nem tudta meg, hogy megkaptam ezt az átkozott képességet. Mikor már elég idős lettem, és megtanultam bánni vele, elszöktem otthonról, hogy ne okozzak több bajt nekik. Kámforrá váltam. Rájöttem, hogy hogyan tudok az árnyakból kézzel fogható apróbb tárgyakat készíteni. Új anyagként eladtam, ennélfogva fenn tudtam magam tartani. Nem tudom mit hoz az élet, néha saját magamon nem tudok kiigazodni. Gwen köhintése rántott ki az elmém legmélyebb bugyrából, vissza a valóságba. 
-Jobban ismerlek, mint képzelnéd! - sejtelmes viharfelhők gyülekeztek a szemében. Úgy ültem odaszegezve a székemhez, akárcsak egy sarokba szorított állat. 
-Engem, honnan? 
-Lehet, hogy nem pont téged… felejtsd el!  - tekintete elrévedt, gondolatban messze járhatott. Talán gondolatolvasó? Csak nem…
-Túl sokat hallgatsz… - bökte ki Gwen, lazán felém intve. Közben furcsán csillogó, szemcsés por hullott az asztalra a köpenyéről.
-Te meg túl sok mindent elhallgatsz! - kontráztam rá ingerülten. Hirtelen ötlettől vezérelve, átkönyökölve az asztalon, hogy észrevétlenül egy kis port süllyesszek a zsebembe. Erre nem tudott mit mondani, csak megrántotta a vállát, és egy villanásnyi ideig grimasz torzította el szép arcát, olyan gyorsan, hogy talán csak képzelődtem.
-Mi a különleges képességed? - kérdeztem. Tuti nem lesz olyan szerencsém, hogy….
-Teremteni tudok.
-Mi? – csak egy elhaló nyögésre futotta tőlem. Nem létezik, hogy pont kifogjak egy hozzám hasonlót. - Ilyen erős képességgel senki nem rendelkezik! – néztem rá tettetett meglepődéssel, közben a mosoly már ott bujkált a szám szegletében.
-Akkor végre lekopnál, ha azt mondanám, hogy nincs semmiféle különleges erőm? -  pattant fel, és ekkor belépett a fogadóba két egyenruhás alak. Az események egyszeriben felgyorsultak. 
Gwen arcán tiszta pánik tükröződött. Láttam rajta, hogy lefagy, egy hajszálra van az összeomlástól. Szeme lázasan kiutat keresett.
-A közelembe ne kerülj még egyszer! – köpte oda nekem és elviharzott az asztaltól. Olyan ügyesen surrant át az őrök között, egy pillanatra elhittem, az árnyak neki engedelmeskednek és nem nekem. Ekkor kezdett a gyanú körvonalazódni bennem. Őt keresik. Az őrök egy merényletről kérdezősködtek. Szemem sarkából még egy darabig figyelemmel kísértem vörös és fekete alakjukat. Jelentőségteljes pillantást vetettem a fogadósra, s a raktár felé intettem alig észrevehetően. Ott előkapartam a különös állagú port a zsebemből, és az öreg tenyerébe szórtam. Figyelmesen vizslatta a gyér fényben meg-megcsillanó szemcséket. 
-A te szakterületed. Láttál már ehhez hasonló anyagot? 
-Hát hogy az ördögbe ne láttam volna! Robbanópornak tűnik, de nem a szokványos fajtából. Honnan szerezted? 
-A fene emlékszik már rá. Tudod hol készítenek ilyet?
-Annyi szent, hogy nem ezen a vidéken. Ilyen tökéletes anyagot ember nem készít. Gyanakvó kifejezését áhítat váltotta fel. 
Minél többet tudok meg a lányról, úgy érzem annál kevésbé ismerem. Pontosan ezért akartam a saját klánomban tudni.  Titkai még veszélyesebbé tették. 
-Köszönöm az információt – hálám jeléül egy kis arany cserélt gazdát. 
A kellemesen hűs éjjelt dermesztő fagy váltotta fel. A jeges fuvallat szüntelen belém mélyesztette borotvaéles karmait. Nem juthatott messze Gwen, bár eszem ágában sem volt az őrőket a nyomára vezetni. Gwen körül lengő misztikum nem hagyott nyugodni. A belőle áradó zabolázatlanságot tehetséggé kell átformálni, máskülönben vesztünkre tör. Nem is tévedtem olyan nagyot. A mostanra már elhagyatott egykori nyomornegyed vibrált a feszültségtől. Gwent kivéve egy árva lélek sem kószált az utcán. Rémálomként megelevenedő alakja egyszerre borzolta fel minden idegszálamat, s hívogatott. Megérezve jelenlétem, tőréhez kapott. 
-Ja, csak te vagy. Mondd, te tényleg... 
Dühét otromba vihogás űzte el, s rájöttem nem voltam elég óvatos. Önző és felelőtlen. Megkockáztattam egy bocsánatkérő pillantást a lány felé. Hiba volt. Szeme fakósága lángokra lobbant, majd a parazsak kihunyva elolvadtak a befagyott tó jegén. Undorodtam magamtól. Távolabbra fókuszálva a válla fölött fekete alakokat pillantottam meg az utca végéből, kezükben mágikus szuronyok Jeleztem Gwennek. Nem válogathattunk, most szöveségesek voltunk. Hátunkat  egymásnak vetve, készenlétben vártuk be őket. Összesen ötöt számoltam, de nincs kizárva, hogy az éj leple többet is rejteget. A sötétség viszont kapóra jött. Elememben voltam. Ám ők ezt nem sejthették. Az egyiknek sercegett a keze és villámok cikáztak át a testén. Égett szag terjengett. Az én hibámból találtak rá Gwenre, a legkevesebb, hogy segítek neki. 
Lassan kerítettek be. 
Láttatlanul egy árnykardot formáltam a sötétségből, és kivártam. Ők is vártak. Egy másodperc töredékéig semmi sem történt. 
Csapásom hirtelen érte a bal oldali őrt. Nem tudtam időben elrántani a fejem, vére az arcomra fröccsent. Társa egy vipera gyorsaságával támadt rám, de egy jól irányzott ütéssel elértem, hogy kardja csörömpölve hulljon az immár ragacsos utcakőre. Az árnyak sebes nyílként szelték át torkát, mielőtt kiderülhetett volna, mi is a képessége. Gwen úgy mozgott, akár a szélvész. Két egyenruhást szabadított meg a fejüktől, mire újabb alakok bontakoztak ki a leharcolt épületek mögül. Páncélzatuk nem volt védett a mágia ellen, sötét pengém könnyűszerrel hatolt át a lágyacélú vértezeteken. Mire a harmadik felocsúdott, hogy egyre több társa halott, az árnyakból faragott szilánkok már felé süvítettek. Elhibáztam. A gyilkos töredékek megremegve véres záport hagytak maguk után. Közvetlenül előtte Gwen után kaptam, lerántottam a földre, védtelen arcunk elé emelve sebes kezünket. A fekete sziluettek nem úszták meg ilyen könnyen: az éles kristálydarabok szinte felszántották a szabadon hagyott bőrfelületeket. A vér köde teljesen beborított. Nem voltam elég gyors; a balomba nyillaló fájdalom megbénított , térdre esve hárítottam el a végzetes csapást. Szikrázó fegyvereink felzendültek, mint egy haláltánc gyászos dallama. Sajgó karom sikítva tiltakozott az iszonyú erő ellen. Ellenfelem hangtalanul csuklott össze, s a hátából kiálló tőr végleg eldöntötte a harc kimenetelét. A fegyvert egy elmosódó kéz kirántotta, ami vörös hullócsillagként győzedelmeskedett. Egy tompa puffanás hallatszott, és vége volt. Egy kósza nyíl suhant el a fülem mellett, majd az ezt követő ordítozás is elhalt. Valószínűleg míg dulakodtunk, nem merték megkockáztatni, hogy egy társukat találják el, bizonyára ezért nem lőttek hamarább. Vibráltak körülöttem az árnyak, és az utolsó nyilat kilőttem a háztetők irányába. A csattanás sokáig visszhangzott a fejemben. Kimerültem ziháltam, minden porcikám kegyetlenül lüktetett. 
A táj néma csöndbe burkolózott. Félve lestem rá Gwenre. Komolyabb sérülést nem szenvedett, bár sejtettem, jelenleg nem fizikai fájdalom gyötri. Közelebb lépve láttam a szemeiben örvénylő iszonyatot és dühöt. Nem tudtam mire vélni arckifejezését. Azt hittem teljesen össze lesz törve, de megint merev jégálarca mögé rejtette valódi érzéseit. Felém közeledve leguggolt, közben tisztességes távolságot tartva ügyelt arra, hogy még véletlenül se érjen hozzám. 
-Köszönöm! - mondta, és egy bizonytalan mosolyt vetett felém. Hálára számítottam a legkevésbé. Próbáltam viszonozni, de túlságosan is kimerült voltam, így csak egy grimaszra futotta. 
-Te ölted meg az alkimistákat. 
Nem kérdés volt. Fejét elfordította, és úgy tett, mintha valami nagyon érdekeset talált volna a véres köpenyén. Olyan hosszan hallgatott, azt hittem már nem válaszol. Az álarc azonban lehullott. 
- Szedd össze magad. Elmesélek valamit -  a csillagos égre emelte a tekintetét. Követtem pillantását. A pislákoló fények ragyogó ékkövekként mutatták az utat a végtelenségbe. 
- Hallottál már a hiszékeny bárány történetéről? - fejemmel nemet intettem. 
-Hát jól figyelj, egy távoli dimenzióban élt, ahol senkinek sem volt személyisége. Szürke tömegek, ahol mindenki egyforma. Minden egyes nap gyógyítók sürögtek-forogtak az állat körül, és azt hitte, tudják, mi a legjobb számára. Lenyírták a szőrét, megmosták, etették és csodaszereket adtak neki. A bárány jóhiszeműen üdvözölt minden egyes átkozott napot. Az ott eltöltött hetek, hónapok egybefolytak. Szinte már elfelejtette, hogy ki is ő valójában. Egyetlen vigasza csak a kossal kötött szoros barátsága volt. Egyik éjjel a felcserek mély álmot bocsátottak a birkákra. Másnap mikor felébredtek, minden folytatódott a megszokott kerékvágásban. A kis naiv bárány azonban megváltozott. A baknak nem tetszett a lány viselkedése, és lassan elhidegültek egymástól, mígnem a fiú a főgyógyító jobbkeze nem lett. A báránylány egy borús reggelen megelégelte a sok megaláztatást, és elszökött a múltba. 
-A múltba? – nem tudtam megállni, hogy ne szóljak közbe. 
-Igen, a múltba. Hagynád, hogy befejezzem? – sóhajtott fel. Nyoma sem volt korábbi vadságának. 
-A szörnyűségek mögött maga a Róka rejtőzött mindvégig. Őrült volt. Féltette életét, és a rettegés rémséges kísérleteiben is megmutatkozott. A bárányból viszont farkas lett. Mielőtt Gal Ealim² élete végetért volna, olyan láncreakciót idézett elő, amivel egy vad kórt engedett szabadjára a világban. Mindenkit és mindent megfertőzött. Persze az erősek túlélték, azonban a gyengébbek elpusztultak – a végét már olyan halkan suttogta, hogy közelebb kellett hajolnom.  – De a farkas nem maradhatott a múltban, ahol még tulajdonképpen nem is létezett, így kénytelen volt visszatérni a jelenbe. A jelen kort bestiák uralták, de egyéniségek, mások voltak. Eleinte nem találta a helyét, hiszen nem volt birtokában semmiféle adottságnak. Egyvalamit azonban nagyon is értett: kiismerte társai félelmét, legmélyebb vágyait. Vonzotta a férevezethető egyedeket, ez tette őt olyan veszedelmessé. Mikor felismerték a veszélyt áldozatai, késő volt. 
-Miért csinálta? Azt ne mondd, hogy élvezetét lelte benne... Elvégre ártatlanok voltak. 
- A gyűlölet vezérelte. Túl sok szenvedést kellett eltűrnie, s a borzalmas emlékektől soha nem tudott megszabadulni. Tartott a rosszakarók esetleges visszatérésétől. 
-És mi lett a kossal? – kérdeztem egy kis töprengés után. Bevallom, bizarr egy legenda volt, de érdekelt. 
-Majd megtudod a maga idejében – suhant át valami az arcán.
-De tényleg, egy időutazó bárány? – a képtelen jelző akaratlanul nevetésre késztetett, annak ellenére, hogy az elhangzottakban semmi mulatságos nem volt. 
Gwen viszont még csak el sem mosolyodott.
- Időutazás nem létezik – folytattam. – Hajmeresztően elrugaszkodott feltevés. Nem mondom, hogy a mágia nem meredek, de... 
Ekkor egyszerre két dolog is történt. Gwen villámgyorsan termett előttem, s magához rántva megcsókolt, kizökkentve a borzalmas gyanúmból. Nem állhattam meg, hogy ne túrjak bele selymes, hosszú hajába. Hevesebb ütemet diktált a szívem, mint ezelőtt valaha. Csakhogy Gwen véget vetett a csóknak, mielőtt igazán belefedkezhettem volna. Elhúzódott. 
A hajnal apránként , és az első gyér napsugarak groteszk külsőt kölcsönöztek a sötét vérben fürdő köveknek. A halál szagát felénk fújta a szél, gyomorforgató bűzétől öklendeznem kellett. Nem így képzeltem el Gwennel az első alkalmat. Pillantását belém fúrta. 
Gyémántkeménységű szálak fonták körbe fekete pupilláját. 
Lélegzete csiklandozott, és mindenféle átmenet nélkül vérfagyasztó fájdalom járta át mellkasomat. Szép arca izott a felkelő nap fehérségében. Kegyetlenül szép volt, és a benne lévő sötétséget semmi sem irthatta ki. Árnyaimnál is sötétebb volt. 
Ezerszeres kín járta át a testemet, fuldokolva estem a durva földre. A fémes íztől köhögve próbáltam megszabadulni. 
Ragadós, vörös folyadék szivárogott ruhám alól. Meglepő higgadtsággal meredtem a fölém tornyosuló lány kezében tartott rövid, de annál élesebb tőrről csordogáló skarlátvörös patakra. 
A világ megbillent. 
Nem emlékeztem a lány nevére. A homályos tér aranyszínben pompázott, én mégis az árnyak nyugalmára vágytam. Visszatértek hozzám ebben a fényárban. Megvédtek. Körbeöleltek. 
Egy pár másodperce minden kitisztult. 
Az ismeretlen végtelen szomorúsággal nézett valakire. Rádöbbentem, hogy engem néz. 
Az állandó lüktetés folytonossága hirtelen, mégis fokozatosan szűnt meg. 
Lebegtem. 
Bár emlékeznék a nevére. Akkor talán nem lenne olyan bánatos. 

A bárány és a kos. 

A mélységbe süllyedve jutott eszembe honnan is ismerem őket. 

 

--------------------------

¹ejtsd: Démien

²őrült tudós( a szerk.) 

Csoport neve
Athéné baglyai