A mosolygó Lekvár-lagúna sokak szerint csak egy városi legenda volt. Csupán egy mese, amit nagymamák mesélnek az unokáiknak, hogy álomba ringassák őket. Egy lázálom, ami akár csak egy délibáb, akkor dereng fel a láthatáron, mikor a leginkább vágysz rá, de eltűnik amint közelebb érsz. Azt mesélték – és én mindig hittem a mesékben -, hogy a lagúna csak akkor jelenik meg előtted, ha méltó vagy rá. Ha megvan benned a képesség, hogy ne csak nézz, hanem láss.

Egy betondzsungelek között töltött gyermekkor után minden vágyam az volt, hogy felfedezzem ezt a helyet – jobban mondva, hogy ő megtaláljon engem. A történetek úgy tartották, hogy nimfák élnek ott. Határtalan erővel rendelkező, lélegzetelállító félistenek. Pontos képességeikről csupán spekulációk voltak. Egyesek szerint víz- és természetistenek uralták a tavakat és a környező erdőt. Mások szerint maga Fata Morgana – a félistennő, aki délibábjaival bárkit a hálójába csalt – mozgatta a szálakat. Elvégre hogy máshogy lehetne megmagyarázni a kis tündérfényeket, akik csilingelő hangjukkal kacagva hívogatták az arra járókat, jöjjenek velük? Olyan elképzelések is voltak, hogy a lagúna nem csupán az egykoron virágzó varázsvilág romjaiból kihajtott rügy, hanem kapuként szolgál. Ők azt állították, a varázslat nem elbukott, csupán eltűnt. Elrejtőzött egyenesen a szemünk előtt.

Persze nekem is voltak teóriáim – de nem találtam túl lényegesnek őket. Nekem csak a varázslat számított. És tudtam, hogy kell ott lennie valaminek. Nem is bírtam belegondolni abba, hogy mi történne, ha kiderülne, gyerekkorom imádott fantáziavilága, a hely, ami számomra sokszor tűnt valóságosabbnak, mint a saját életem, csupán kitaláció. Így hát nem kételkedtem a létezésében. Nem érdekelt miért van ott, és hogy került oda. Csak az számított, hogy létezik. Hogy nem hiába álmodom azt minden este, hogy a lagúna partján ébredek fel. Hogy van még miért felkelnem az ágyból reggelente.

Egy-két ember kivételével persze mindenki őrültnek hitt. ’Mindjárt elvégzed az egyetemet’ mondták. ’Hogy hihetsz még ilyen gyerekes dolgokban?’ Mintha ők nem dicsőíteni való dolgokat keresve lépnének ki minden nap az ajtón. Mintha ők nem tennének ki még mindig titokban sütit a télapónak. Egyáltalán ember-e az, aki nem hisz? Nem pont ez tesz minket emberivé – a képesség, hogy hihetetlennek lévő dolgokban higgyünk és olyan eredményeket érjünk el, amiket senki sem gondolt teljesíthetőnek? Nem pont az a dolgunk ezen az kis kék bolygón, hogy lehetővé tegyük a lehetetlent? Hogy akkor is azt mondjuk a gyermekünknek ’minden rendben lesz’, mikor már látjuk a felénk repülő bombát? Hogy egy kicsit – csak egy egészen picit – higgyünk? Egymásban. Magunkban. A varázslatban. Unikornisokban. Abban, hogy a szivárvány végén ott ül a kobold egy üst arannyal. Hogyan máshogy keletkezhetne hurrikán a föld egyik felén, egy egyszerű szárnylegyintés miatt.

Ezért indultam el. Mert tudtam, hogy ha hiszek benne, ott kell lennie valaminek. Tudtam. Mikor először betettem a lábam a lagúnát övező erdőbe, azonnal tudtam, hogy jó helyen járok. Kívülről ugyan minden tökéletesnek tűnt – de közelebbről nézve, minden egy kicsit…  helytelen volt. A madarak eggyel alacsonyabb szólamon csiripeltek. A föld máskor émelyítő, tömör szaga most szinte légiesen hatott. Gombák nőttek a faágakon. Őzek kergettek szarvast.

A lagúnát megtalálni nem volt túl nehéz – csupán követnünk kellett a körülöttünk hömpölygő ködöt. Jobban mondva, a köd vezetett minket. Néha szinte úgy éreztem, megvéd. Vajon miféle sötét dolgok lakhattak az erdő mélyén? Farkasok, akik emberré változnak teliholdkor? Netán szörnyek, akik úgy lettek összerakva, testrészről testrészre? Szerencsénkre azonban nem kellett szembesülnünk az erdő mély titkaival, hiszen perceken belül meghallottuk a víz varázslatosan csengő hullámzását.

Legféltettebb vágyaim álomképe tárult fel előttem. A tóból titokzatos kinézetű nimfák és tündék meredtek rám macskaszerű szemeikkel. A parton gyümölcsfák százai sorakoztak – a bokrok pedig roskadásig teltek a gránátalmákkal. A hozzánk közelebb álló földöntúli bájjal rendelkező lény invitálóan a víz mélyebb része felé intett, ahonnan mennyei fény szűrődött ki felénk. Nem hezitáltam. Mi vesztenivalóm volt? Soha nem éreztem magam még ilyen oda tartozónak.

És a vízparton mellettem álló táblán csupán egyetlen egy figyelmeztetés állt: ’Ki itt belépsz, hagyj fel minden kétellyel’ – nekem pedig soha nem voltak kételyeim, amikkel fel kellett volna hagynom.

Még egy utolsó pillantást vetettem magam köré, majd lassan beleléptem a vízbe. Végre hazatértem.

Csoport neve
The Golden Trio