Ó, az a csodálatos gyerekkor, mikor minden szép és jó, nem igaz? Mindig csak játszani kell, élvezni az életet és semmivel sem törődni. Őszintén szerethetsz valakit és őszintén viszont is szeretnek, elfogadnak minden kis hibáddal együtt. A szüleid, a társaid, az óvónénik, a tanárok... Mindenkit leveszel a lábáról a nagy, csillogó szemeiddel és oltári dumáddal.

Kivéve, ha te nem tartozol a szerencsések közé. A gyerekkor erről kellene, hogy szóljon - mégsem erről szól mindenkinek. A gyerekkor nem a családi idill, nem a foghíjas mosoly, nem a nagy nevetések időszaka. Egy kezdő pofon is lehet az élettől. Nem vagy annyira nagydumás, mint azt elvárnák, kicsit hisztis vagy és ügyetlen... Egész egyszerűen nem vagy tökéletes.

– Fejezd be! Csend legyen már, ne bömbölj, az Isten szerelmére!
– Húzz el innen, annyira béna vagy! Nem játszhatsz velünk.
– Látod? A padtársad milyen ügyesen csinálja, te meg erre sem vagy képes...

Ugye, így már nem is hangzik annyira jól? Mindenki elutasít, mindenki beléd köt, mindig, mindig lehetnél jobb! De hát a szomszéd kislány szépen táncol, az unokatestvéred focibajnok, te pedig csak itt ülsz és még csak nem is akarsz barátkozni senkivel. A te hibád, ha veled sem akarnak, hiszen buta vagy és tehetségtelen.

Ó, azok a szép kamaszévek! Minden felnőtt visszasírja egy kicsit a szabadságot és a nagy felfedezéseket, amikor először elkezdhettek önállósodni, amikor már nem szorultak a babusgatásra. A haverkodás, a bulizás, önmagunk keresése, megtalálni a stílust, a klikket, ahová tartozunk.

Vagy mégsem? Valakinek ez sem megy. Nem fogod megtalálni azt a bizonyos klikket, sosem fogsz igazán rátalálni önmagadra, csak a távolból hallgatod a nagy élményeket. Talán szeretnél a részese lenni mindezeknek, talán annyira nem, de az egész biztos, hogy nem hagy hidegen. Ahogy az sem, amikor találgatod, hogy miért lehetsz kívülálló - már megint. De ne aggódj, a környezeted ebben is segít.

– Hogy nézel ki? Inkább bújj el! Ha pasi lennék, hozzád sem nyúlnék.
– Nahát, most meg mi ez a szoknya? Rövidebb nem volt? Húzz a sarokra!
– Semmi nem lesz belőled, nőj inkább fel!

Végre lediplomázol. Azt hiszed, élheted az életed, ami igazán a sajátod, úgy alakítod, ahogy azt szeretnéd. Beadod a jelentkezést munkahelyek tömkelegére, várod a visszajelzéseket, végre büszke vagy magadra, lelkesen állsz a dolgokhoz. Mint ahogy annak lennie kell... De valami most is beleszól abba, hogy ne menjen úgy, ahogy te azt szeretnéd.

A munkahelyek sorra elutasítanak. A családod rosszallóan csóválja a fejét. A volt osztálytársaiddal találkozva szégyelled magad, ők már rég találtak munkát, talán már egészen beindították a karrierjüket, te pedig csak őrizgeted a diplomádat, és reméled, hogy egyszer még hasznát veszed, és nem egy tőled teljesen távol álló munkakörben fogsz robotolni.

– Sajnáljuk, tapasztalt munkaerőt keresünk.
– Mondtam én, hogy nem lesz belőled semmi!
– Nocsak-nocsak, talán nem büfészakra kellett volna járnod! Bezzeg én...

Valahogy mégis rád talál a boldogság. Előbb vagy utóbb mindenkinek jár, nemde? Miért is te maradnál ki belőle? Szerzel egy jó munkát, talán rátalálsz a párodra, lesz pénzed, autód, házad, még valamennyi szabadidőd is, a hobbidat sem kell elhanyagolnod. De miért is menne most olyan könnyen?

Kiderül, hogy mégsem ismered olyan jól a téged körülvevő embereket. A kollégáid nemcsak kibeszélnek a hátad mögött - hazugságokat terjesztenek rólad, amik eljutnak a főnökhöz is. Emiatt a főnök orrol rád. Te nem mersz ellentmondani, hiszen sosem mertél. Az élet már “beidomított”, csak tűrsz csendben.

– Hallottad? Öt hónapja dolgozik itt, de máris ki akarja túrni a vezérigazgatót!
– Eltűnt az új bögrém a közös kávézóból! Biztosan az új csaj nyúlta le.
– Már megint csak lébecol? Ha újra semmittevésen kapom, levonok a fizetéséből!

Ezt is kibírod. Mindent kibírtál, a szörnyű gyerekkorodat, a tönkretett kamaszkorodat, az álláskereséssel mindenkinek akadnak problémái, ahogy a munkahelyeken sem lehet mindenki jóban mindenkivel. Esélyes vagy még egy boldog életre.

Eltelik pár év. Megszületnek a gyerekeid, veled pedig madarat lehetne fogatni. Imádod őket, büszke vagy minden egyes dologra, amit tesznek, de mégsem minden fenékig tejfel. Valaki mindig okosabb: a szomszéd jobban tudja, a sógornőd jobban csinálja, a férjedre jobban hallgatnak, a nagyszülők kéretlen tanácsokkal látnak el.

– Bezzeg az én gyerekem ilyenkor már mondatokban beszélt!
– Mégis minek az ilyennek gyerek?
– Lehetnél egy kicsit szigorúbb is, el fognak kanászodni...

Újabb néhány év elszállt. A gyerekeid nőnek, te új munkahelyen dolgozol, ahol végre szeretnek és megbecsülnek, sikerült otthagynod a régi, mérgező környezetedet, miután elköltöztetek. Vannak barátaid, programjaid, magad mögött hagytad a múltad, ami korábban túlságosan meghatározott és sosem lehettél igazán önmagad. Most minden rendben van.

De túl sokat gondolkodsz. Többet, mint kellene, és nem feltétlenül pozitív dolgokon. Néha visszasírod, hogy bárcsak többször megdicsértek volna a szüleid, bárcsak jobban törekedtél volna rá, hogy felkeltsd a tanáraid figyelmét, bárcsak te is megpróbáltál volna barátkozni, de már nem is számít. Vagy mégis számítana? Mi van, ha mindenkinek igaza volt veled kapcsolatban?

Lehettem volna jobb és ügyesebb gyerek is. Jobban figyelhettem volna másokra is, nem véletlenül néztek ki mindig. Talán nem tettem meg mindent. Mindig is béna és csúnya voltam. Elrontottam. Nem ok nélkül utáltak a munkahelyemen is. Rossz szülő vagyok. Semmire nem vagyok jó.

Ezek a gondolatok valahol az egész életed átszőtték, de talán most először vágnak mellbe így együtt. Hiszen mindig lett volna lehetőséged, hogy változtass... De szétnézel magad körül: hiszen mindenhol ez történik, mindenkivel ezt teszik.

A társadalom legfőbb feladata napjainkban: megölni az embereket. Kívül és belül, láthatóan és láthatatlanul.

Mert ez egy ótvar univerzum.

Csoport neve
Könyvvadászok