BLACK ROSE

Már nagyon unom őket. Mindig figyelnem kell, hogy ne lássák rajtam, hogy könyvmoly vagyok. Sose hagynának békén, folyton csak piszkálnának. Jobb nekem így, hogy elkerülöm őket, mielőtt közelebb kerülnék hozzájuk. Még nem is ismerem a többieket, de már fel is adtam a reményt, hogy valaha is igazán összebarátkoznék valakivel. Úgyse tudnék velük beszélgetni. Az embereknek nincs miről beszélniük, ha elfojtanak mindent önmagukban, amiről mondanivalójuk lenne.

 Ezért hát hallgatag és zárkózott vagyok, de ez se jó, mert így meg fura lettem. Én vagyok a feketébe öltöző, pöttöm, elutasító, magányos, különc lány. Nem izgalmasan rejtélyes, csak csendes, egy olyan valaki, aki nem sok vizet zavar, így senkit se érdekel. Legalábbis szerintük ilyen vagyok, és lassan már én is kezdek kételkedni abban, hogy valaha is más voltam, mint ahogy most azt gondolják. Szóval csodás, mást se kívánhat magának egy végzős lány, mint hogy folyton összesúgjanak a háta mögött. Pedig azt még nem is tudják, hogy hat ujjal születtem! Akkor vajon mit reagálnának?

Szerencse, hogy van egy, egyetlenegy hely fent a város szélén a hegyoldal aljában. Eldugott, pici kis utcácskán lehet oda jutni, ami tele van hatalmas, tiszteletteljes öreg fákkal. A könyvtár. Véletlenül találtam rá aznap, amikor ideköltöztünk. A költöztetők épp akkor pakolták le a bútorokat a kocsiról, és mivel engem a legkisebb szellő is elfúj, nem sok hasznomat vették. Így volt egy kis időm felfedezni a környéket.

A könyvtár sajnos zárva volt. Annak ellenére, hogy bent még sohase jártam, éreztem, hogy nekem ide be kell mennem. Elhatároztam, hogy amint tudok, visszatérek ide.

És most itt voltam. Lenyomtam a hatalmas ajtó kilincsét és beléptem. A kinti május végi fülledt időjárással ellentétben bent kellemesen hűvös volt a légkondicionálásnak hála. Egy kis magányt szerettem volna ugyan, de azért nem gondoltam, hogy teljesen üres lesz az egész épület. Jobb is így, legalább nyugodtan egymagam lehetek végre, gondoltam. Jobban szemügyre vettem a belső elrendezést és rengeteg polcsort láttam. Nem tudtam, hol kezdjem a böngészést, többször körbe néztem, míg valamilyen megmagyarázhatatlan okból az utolsó előtti folyosó állandóan visszavonzotta a tekintetem.

Mire észbe kaptam volna, már el is indultam arrafelé. A polcok előtt megállva elfogott egy kíváncsisággal fűszerezett szorongó érzés. Nem bírtam megállni, muszáj volt végighúznom az ujjaimat a könyvek gerincén. Mintha…

Hirtelen sűrűbb lett a levegő, és fordult velem egyet a világ. A könyvespolcok elmosódtak, a könyvek a magasba röppentek, összekeveredve az apró porszemcsékkel és tűzszikrákkal, amik csodálatos módon nem gyújtották fel a lapokat. Meglepve tapasztaltam, hogy én sem állok teljesen biztosan a talajon. És mintha csak erre a felismerésre várt volna, újra hatni kezdett a gravitáció és zuhanni kezdtem. Úgy éreztem magam, mintha egy lassú döcögős emelkedő után végre átbucskáztam volna a csúcson egy hullámvasúttal, és most éppen lefelé robognék. Azért hiányoltam a biztonsági övet. Az elemek tomboltak körülöttem, elakadt a lélegzetem, ahogy a vad szín- és hangorkán eltompította az érzékeimet. Valahonnan madárcsicsergés hallatszott, ami aztán egy sárkányüvöltésbe csapott át, virágszirmok úsztak a levegőben, amik parázsló meteorokká változtak, a cseresznyevirág-illat füstté alakult. Éreztem, hogy az energia átáramlik minden sejtemen, idegvégződésemen, az egész testemen.

Aztán minden elcsendesedett. Lassanként kitisztult a kép.

 Fényesség vakított el. Egy pillanatra azt hittem, újra kezdődik a szédítő zuhanás, de aztán észrevettem, hogy csak a fehér falakról, a fehér műszerekről... igazából a fehér mindenről visszatükröződő mesterséges fény miatt nem láttam jól. A szoba zavarbaejtően világos és steril volt, épp ellenkezője a könyvtári polcokon lévő kötetek színes gerincének és  régies bútorok enyhe porszagának. Te jó ég, hova kerültem? És miért fekszem?

Nem tudtam, hol vagyok, csak azt, hogy nem önszántamból érkeztem. Valami azt súgta, ide küldtek. Ide küldtek, mert...

Megpróbáltam felülni, hogy jobban körülnézzek és kiderítsem, mi ez az egész. Ám ahogy félig felemelkedtem, valami visszarántott. Rémülten hátranéztem. Illetve csak akartam. Mert a fejem volt az, amitől nem tudtam mozogni. Pontosabban a koponyámból kiálló csatlakozók vezetékei.

Közel voltam ahhoz, hogy pánikba essek. Főleg amikor egy piros betűs szöveg jelent meg a látóteremben, ami mintha magára a retinámra lett volna írva: ALAPLAP TÚLHEVÜLÉSE. HŰTŐBERENDEZÉSEK AUTOMATIKUS BEÜZEMELÉSE 3... 2... 1...

Valami erőszakosan visszarántott  az éberségbe, de a természetellenes nyugalom ellenére is csak egyetlen vágyam volt, hogy visszatérjek a valóságba. Mert hogy ez nem az, az tuti! Ilyen csak a könyvekben van!

- Ne mérgelődjön, Miss Lihn. Maga nagy szolgálatot tesz  a polgartársainak azzal, hogy megjelent itt - szólalt meg mellettem váratlanul egy férfihang, de a tulajdonosát nem láttam. Furcsa módon tényleg megnyugodtam a szavaitól.

- Az nagyszerű! És ők mit tettek értem valaha is? – futott át az agyamon, és annak ellenére, hogy fogalmam sem volt róla, ki ez a tróger és főleg, hogy miért nevezett Miss Lihn-nek, óriási volt a késztetés, hogy hangosan is kimondjam. Valóban így éreztem. Senki sem tett még értem semmit. De e helyett ezt feleltem:

- Nem… kérem, itt valami félreértés lesz. Az én nevem Rose, nem pedig…

- Fejsérülés, részleges amnézia. Megesik az ilyesmi- válaszolta, majd odaszólt valakinek. - Robot, folytasd!

"Ne", akartam volna kiáltani, de ekkor egy android jelent meg előttem, és a döbbenet belém fagyasztotta a tiltakozást. A gép elindult felém, és a sikoly újra előtörni készült belőlem. Talán ha elég erősen tiltakozok, kiütnek. De hiába próbáltam menekülni a hideg fém érintésétől, a droid könnyedén megfogta a homlokom, és a lepedőbe nyomta a jobb arcomat. Egy apró kattanást hallottam, és bár a testem azon felülete érzéketlennek tűnt, hidegrázás futott keresztül rajtam. A retinámba épített valami is tájékoztatott arról, hogy rám csatlakoztattak egy 2.3-as aránydetektort. Valahol mellettem egy gépi hang szólalt meg: SZKENNELÉS FOLYAMATBAN...

A retinámon pörögtek a számok, a számok, amik valami szörnyűséget jelentettek számomra, éreztem. KIBORGTESZT 30% KÉSZ... 45%... 78%... Gyorsuló pulzussal figyeltem, hogyan kerülök közelebb ahhoz, hogy megtudjam, hány százalékban vagyok nem olyan, mint mindenki más. Hogy mennyire nem illek közéjük. Fuldokoltam a kitörni készülő üvöltéstől. Nem fájt semmim. De valami volt a fejemben. Nem voltam egyedül. Valami belém hatolt és lerohant. Le akartam allítani. Csak szedjék ki... Szedjék ki, nem akarom megtudni...

SZKENNELÉS KÉSZ

KIBORG-ARÁNY: 36,28%

Sírni akartam. Az energia hirtelen elszállt belőlem, mintha egy más ember lennék. Újra önmagam.

A világ újra elsötétült előttem. A szemem sarkából még láttam, ahogy a KIBORG szó KÖNYVMOLYra vált a kijelzőn. Utolsó előtti  gondolatom az volt, hogy tudni akarom, hol vagyok. Az utolsó pedig az, hogy talán nem is ez az igazi kérdés.

Amilyen hirtelen érkeztem, olyan gyorsan kezdődött újra a nem várt zuhanás. Össze voltam zavarodva, vegyes érzelmekkel telve rántott magával a titokzatos erő a mélybe. Arra számítottam, hogy a könyvtár padlóján fogok ébredni. Ehhez képest egy focipályán tértem magamhoz. Először csak simán értetlenséget éreztem: mi a fenét keresek itt, kb. annyira tudok focizni, mint egy csiga… aztán a szívemet egyszerre rohanták le az érzelmek. Elvesztettem valakit. Otthon hagytam valakit. És hogy keresek valakit, bár ezt magamnak se merem még bevallani.

Aztán amikor három piros melegítős és két fekete pulcsis alak közelített felém, bűntudattal ugyan, de tudomásul vettem a boldogságot. Éreztem, hogy bíznak bennem, hogy nem hagynak cserben, és hogy mi együtt fogjuk felvenni a harcot, bármi is történjék. Különösen egy fiú vonzotta magára minduntalan a tekintetemet, akit bár alig ismertem, mégis a legbiztosabb pont volt az életemben. Ám éppen mikor megszólítottuk volna egymást, a fák a pálya szélén gyors növekedésnek indultak, vagy épp összementek. Próbáltam, amennyire lehet, felkészülni a zuhanásra, de semmi ilyesmi nem történt.

Egy éjszakai erdő kellős közepén álltam. Még fel sem fogtam nagyon az új helyszínt, amikor egyszerre adrenalin öntött el, és a lábaim maguktól futásnak eredtek. Mint akik pontosan tudják, merre kell menniük, ellentétben velem, aki mondjuk igényelt volna némi beleszólást ebbe a folyamatba.

A célomhoz érkezve megálltam, és kétségbeesett ugrálásba kezdtem, el akartam érni valamit, küzdöttem, harcoltam érte. Magasan volt, de nekem meg kellett szereznem, mert vannak, akik számítanak rám, és én nem tudnék nekik csalódást okozni. Ekkor egy ismerős arc közelített felém. Mármint a lány számára ismerős, akinek a teste foglyul ejtett. Vagy épp felszabadított. Ki tudja. A fiú sárga melegítő felsőt viselt. Ő barát. Segít nekünk elérni azt a tárgyat. Ám a srác hátat fordított nekem. Nem hittem a szememnek, és az adrenalin egyszerre kifutott az ereimből. Kész, vége, vesztettem, és nem csak a versenyt.

Elárultak. Ezzel az érzéssel tértem magamhoz, miután újból meghasadt a valóság. És akárhogy vártam, hogy eltűnjön belőlem ez a keserűség, mint ahogy eddig is tette, nem szabadulhattam tőle. Egy kényelmesen berendezett nappaliban álltam, egy olyan szobában, amiről sütött a kiegyensúlyozottság és a hibátlanság. De azok, akik itt élnek, tudják, mit jelent az eszelős igyekezet, hogy minden a helyén legyen, hogy miért kellett újra megigazítani a szőnyeget, miért kellett újból lemosni a konyhapultot.

Nem voltam egyedül. Megragadtam az előttem álló nő karját, miközben a könnyeimen át homályosan láttam, hogy ő is a sírás szélén áll.

- Anya, kérlek!

Megragadtam a csuklóját, és húzni kezdtem, de ekkor valaki gyengéden az én karomat is megfogta. Megfordultam. A fiatal férfi megrázta a fejét.

- Jace, ez így nem fog menni. Ha erőnek erejével magaddal vonszolod, egyszerűen vissza fog jönni. A saját elhatározásából kell velünk jönnie, máskülönben még nagyobb veszélynek tesszük ki, ha visszatér - mondta Christian. – Nem maradhatunk itt.

- Akkor menj, fuss el, gyerünk, úgyis tudom, hogy ez neked már nem fér bele!

- Te és én – emelte meg a hangját. - együtt fogunk kisétálni azon az ajtón. Még egyszer nem hagylak itt.

- Christian, kérlek, menj! - mondtam. - Ha visszajön… ha meglát... nem akarom megint végignézni.

- Nem kell, ha nem akarod.

Volt valami a hangjában, amitől megfagyott az ereimben a vér. Felé fordultam, és megláttam a kést a kezében. Készen állt. Készen állt ölni is értünk. Nekem is készen kellett állnom – arra, hogy lemondjak a bosszúmról, máskülönben ez a hülye börtönbe kerül.

Meg kell mentenem a családomat. Mármint azt, ami megmaradt belőle. De ha nem csillapodok le, ha megragadok a múltban, ha csak azokat látom, akik bántottak… akkor sosem leszek képes észrevenni azokat, akik szeretnek.

Egy szobában voltam, és egy tőr állt ki a mellkasomból. És valahogy nem zavart. Apám ereje áramlott az ereimben, szétáradva az egész bensőmben, csak pillanatok választották el attól, hogy kitörjön, és mindent elpusztítson. Vagy megváltson. Így hát minden csepp energiát összegyűjtöttem, sejtről sejtre kipréseltem magamból, és egy pontba irányítottam. Vajon ha ez kiszakad belőlem, engem is felemészt? Rájöttem, hogy ez sem érdekel. Meg kell óvnom azokat, akiket a sajátjaimnak tartok, akár hazudtak, akár hetekig kínoztak azzal, hogy kell jól esni, akár nekem vágtak egy tőrt – fontosak nekem. Lehet, hogy nem sikerül mindig győznöm, de addig nem lehetek elégedett, amíg el nem mondhatom, hogy a végsőkig is elmentem. Nem fordulhatok el a problémák elől. A gyökereim meghatározzák, hogy ki vagyok, mi vagyok, és hogy mi voltam. De azt, hogy mi lesz belőlem, én döntöm el. A Föld megmentője leszek, vagy maradok a védelemre szoruló kislány?

És ekkor mindent arany fény borított el és eget rázó robaj visszhangzott a szoba falairól.

A látásom ismét homályossá vált, valami kirántotta a lábamat alólam, és keresztülhúzott az erdőn. Faágak csapódtak nekem, de a sebek szinte azonnal, minden fájdalom nélkül begyógyultak. Aztán már csak arra eszméltem fel, hogy már nem is vonszol magával semmi, hanem én magam suhantam, négy lábon, követve és irányítva a társaimat. Elöntött a szabadság. Igen, rohanok, száguldok, semmi sem állíthat meg!

Azt, hogy ez mennyire elhamarkodott kijelentés volt, kerek két másodperccel később tudtam meg. A sötétség a zuhanást követően ezúttal nem tűnt el. Nem láttam semmit. Óvatosan tapogatóztam magam körül, kétségbeesetten kutatva bármi nemű információ után, ami elárulná, hol vagyok. És hogy mikor lesz vége ennek az egésznek. Az ujjaim egy hideg vasrudat érintettek, majd centikre odébb egy másikat. Mint a villámcsapás ért a felismerés, hogy ketrecben vagyok. Bezártak.

Fémes szag kúszott az orromba. És biztos voltam benne, hogy nem a rácsoktól származik. Az érzékeim vagy a félelemtől vagy valami mástól, de rendkívül kiélesedtek, így tudtam, éreztem, hogy vérszag leng a levegőben. Vérszag, izzadság, vizelet... és egyéb testnedvek szaga.

Pár méterről odébb halk, erőtlen szuszogást hallottam. Egy másik lány is van itt.

Hirtelen fénysugár hasította ketté a mindent ellepő sötétséget. Az ajtónyílástól egy rövid lépcsősor vezetett le, amin most fekete munkásbakancsok dübörögtek lefelé.

- Buenos dias, chicas! - hallatszott egy gúnyos hang. A hangsúlyból áradt a perverzió. Megremegtem, de nem a félelemtől. A dühtől. És a védelmező ösztöntől.

- Ne aggódj, ninal. Ma az új vendégünket látogatom meg - a férfi szavai a szemközti ketrectől jöttek. Hallottam, ahogy a másik fogoly lélegzete szaporábbá válik.

Aztán a léptek közeledtek, míg végül megálltak előttem a rács túloldalán. Kattant egyet a kapcsoló, és felkapcsolódtak a lámpák.

- Ms. Sanders. Hogy tetszik az elhelyezése? - a rácsokon kívüli alak mediterrán vonásai kegyetlen vigyorba torzultak. A szemét élvezhette, hogy szívózhat velem.

- Az elhelyezésem? - látványosan körbefordultam, mintha tényleg szemügyre vételezném a dohos helyiséget. Már kész is voltam a szakszerű véleménynyilvánításra. - Úgy vélem, a fém- és beton látványvilággal az egyszerűségre törekedtél, de ez nekem egyszerűen nem jön be. Túlságosan emlékeztet egy harmadik világbeli büntetőtáborra. A szobaszervíz ócska.

A déli - Miguel, ugrott be a neve - elmosolyodott. Szórakoztattam.

- Esetleg még valamit tehetek érted?

- Ja. Szívódj fel!

Na igen. Talán ezt nem kellett volna. A férfi tekintete elsötétült, ebből tudtam, hogy nagy bajban vagyok. Egy kis kulcsot húzott elő és a zárba illesztette. Hallottam, ahogy kattan a zár. A lehetőség hangja.

- Ha csak egy ujjal is hozzám érsz, gondoskodok róla, hogy többé ne legyél képes állva vizelni.

Csak elmosolyodott rajtam, és belépett. Az erőltetett könnyedségem egy pillanat alatt eltűnt, és rámorogtam Miguelre. A szemem sarkából feltűnt, ahogy a másik lány a saját zárkája leghátsó sarkába húzódik, és a kezei közé temeti a fejét. Ő ezt nem fogja végignézni. A rettegése látványától ádáz haragra gerjedtem.

Miguel egyre közeledett, mindvégig bíztatva, hogy nem kell megnehezíteni, de az arca másról árulkodott. A szadista perverz azt akarta, hogy ellenkezzek. Magamban néma igéretet tettem. Fogok is, de még mennyire.

Ráeszméltem, hogy az álmok egymáshoz kapcsolódnak. És most megkaptam az előző kérdésemre a választ. Elszántság, függetlenség, erő, bosszú, védelmező, alfa. Ez voltam én. És itt volt az idő, hogy ezt mindenki megtudja.

Nem változott semmi. Hasadás, zuhanás, sötétség, hideg. Most már azonban nem féltem. Illetve igen, de valahogy belül nyugalom szállt meg. Egy erdő szélén voltam egy ház közelében, körülöttem és a sebesült fiú körül, akit szeretek, lövések záporoztak. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem vagyunk látható célpont, mellérogytam a hóba.

- Nem hagylak egyedül.

- Dehogynem hagysz – tornászta fel magát nehézkesen ülő helyzetbe. - Ez az egyetlen esélyed. Minél tovább várunk, annál nagyobb az esélye, hogy Calvin elég közel ér, és vagy lelő, vagy elszakít téged tőlem.

Gondolkodás nélkül megcsókoltam. Nem lökött el magától, hogy további érvekkel győzködjön. Tisztelte a döntésemet, még ha orbitálisan nagy hülyeség volt is. Visszacsókolt, mert ő is tudta, amit én, hogy mi összetartozunk.

- Sajnálom, hogy nem hittem neked – mondtam zihálva, amikor elengedtük egymást. – Tévedtem. Hatalmas hiba volt. Most már hiszek neked. Bízom benned, Jude.

- Biztosan nem tudlak rábeszélni, hogy elmenekülj abba a házba? – kérdezte, és a homlokomnak támasztotta a sajátját. A fájdalmai ellenére is mosolygott. Csak megráztam a fejem. Ismét belém költözött a félelem, és igen, ösztönösen menekültem volna. De nem. Vége van. Nem vagyok hajlandó elfutni többé. Túl jó okom volt az életben maradásra ahhoz, hogy most itt visszaforduljak. És ez az ok éppen a szemembe nézett.

WILL

Ááá, megint tűz a nap. Csak egy órára jöttem el a könyvtárból, és ez idő alatt szinte kézzel fogható lett a hőség. Nem baj. Bent van légkondi, és vettem bőven elég hideg innivalót is a nap hátralévő részére. Kinyitottam a könyvtár kapuját. A régi épület és minden benne lévő varázslatos csoda az otthonom, a könyvek az én varázslatos lényeim és én vagyok a gondozójuk. Rájuk is fér a nevelés, nagyon rakoncátlanok tudnak ám lenni - jutott az eszembe és az arcomon egy röpke pillanatig egy szeretetteljes szülő ábrázata terült el. Remélem jól viselkedtek, amíg távol voltam. Miközben ezek a gondolatok fordulnak meg a fejemben, elkomorodtam. Az emberek nem is gondolnák, mi veszi körül őket. Képtelenek meglátni nemcsak azt, ami körülöttük van, de arra sem veszik a fáradságot, hogy mélyebbre nézzenek.

Belépve az épületbe megkönnyebbültem a hűs levegőtől. Ilyenkor senki nem szokott jönni ide, ezért be se zártam az ajtót. Szokásomhoz híven komótosan körbejártam a polcsorokat és ellenőriztem a könyveket. Szinte már számítottam rá, hogy találni fogok valamit, mintha… valami más lenne, mint általában. A könyvtár levegőjében éreztem valamit. Rózsaillatot és... Felgyorsítottam lépteimet, hallgatva az ösztöneimre. Valami történt itt.

Egy alacsony, pöttöm lány feküdt a földön, ébenfekete haja lazán szétterült a szőnyegen. Körülötte szabályos körben elhelyezkedve 6 könyv volt a padlón. A regények szétrebbentek, és visszatértek helyükre, amikor rájöttek, hogy ott vagyok. A fülemben hallottam kuncogásukat, ami engem is megmosolyogtatott. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem vár rájuk némi büntetés a későbbiekben. Meg is ijeszthették volna a lányt. Vagy már meg is tették.

A lány arcán nyugodt, kellemes érzések tükröződtek, egészen békés. De én tudom, mire képesek a könyveim. Tudom, hogy mélyen belül most rájött valamire, ami az egész életét megváltoztatja. Akárhogy is, itt biztonságban van bárhonnan is jött.

Óvatosan felemeltem a nálam talán 3-4 évvel fiatalabb lányt a földről, kiszóródott táskájáért majd később visszajövök. Kellemes kis olvasó zugot alakítottam ki az egyik hátsó eldugott ablaknál, benne kényelmes bútorzattal, ahol mindenki zavartalanul elmélyedhet a saját kis világában. Óvatosan letettem a lányt a kanapéra. A beszűrődő napsugarak lágyan cirógatták bájos arcát. Gyönyörű volt, de nem a vonásaitól, azok nem voltak tökéletesek. Az arcán ülő érzelmek viszont annál inkább. A könyvek érdekében ajánlom, hogy sértetlenül térjen vissza az útjáról.

BLACK ROSE

Mi a…? Olyan, mintha vízszintesbe kerültem volna. Igen, határozottan feküdtem, méghozzá valami puhán. Mivel nem nagyon rémlett, hogy magamtól ledőltem volna szunyókálni kicsit, ijedten nyitottam ki szemeimet. Velem szemben egy ismerős alak jelent meg, de teljesen biztos, hogy nem találkoztunk még, mert egy ilyen srácra lehetetlen, hogy ne emlékeznék. Jobban szemügyre vettem az idegen vonásait. A cipője meglehetősen szokatlan volt. Régimódi sarkos, elegáns cipőt viselt. Fura. Imádom a vállait. Ezt most eldöntöttem. Felértem az arcához és mintha ezer éve ismerném minden kis részletét, pedig még a nevét sem tudtam. És a haja, na az lehet, hogy még a vállánál is jobb volt. Laza kócos, mégis ápolt fekete tincsek keretezték az arcát. Köhintett egyet, bár csak illemből, mire észbe kaptam, hogy mondjuk nem kéne ilyen nyíltan bámulnom, de valamiért nem tudtam elszakítani a tekintetem az övétől. Türelmesen várt, hogy mondjak valamit, én azonban megnémultam. Laza félmosoly játszott a száján, amikor magához ragadva a kezdeményezést megszólalt:

- Jót pihentél? Mondjuk, a látogatók nem szoktak gyakran a földön elaludni, de egyszer mindent ki lehet próbálni. Emlékszel valamire? – kérdezte aggódva.

- Hogy emlékszem-e… - Várjunk csak. Elaludtam a földön? Hisz én csak épp hozzáértem egy könyvhöz és … és… passz. - Úgy tűnik, nem. – mondtam elgondolkodva.

- Akkor ez egy rejtély. Will White vagyok.

 - Rose…Rose Black- feleltem elpirulva.

 - Mond csak Rose, nem lenne kedved…?- Nem fejezte be a mondatot, inkább megrázta a fejét és mást kérdezett: - Fel tudsz állni?

- Azt hiszem.

- Rendben. Gyere velem, bemutatlak valakiknek, akik szerintem nagyon fognak neked örülni.

Felálltam és mentem vele, még kissé kábán, az se érdekelt, hova visz. Valahogy nem rémisztett meg a tény, hogy épp idegenekkel készülök találkozni. Will a könyvtár hátsó udvarára vezetett, ahol egy csapat lány nagyban vitázott valamiről.

 - Sziasztok, lányok, hoztam nektek valakit. Ő Rose, és azt mondta szívesen megoldja a problémátokat és beáll a csapatba a hiányzó tag helyére. – A négy lány mind kíváncsi pillantásokat vetettek rám, én meg csak álltam ott, mint egy sült hal.

- Hogy mit csinálok???

- Ne aggódj nem lesz baj- suttogta Will a fülembe. – Csak mondj igent! Bízz bennem. Itt nem eshet bajod.

A szemébe néztem, és halványan derengeni kezdett valami, nem tiszta képek, csak enyhe benyomások, mint mikor egy mély álomból felébredve az ember elfelejti mit álmodott, de mégsem tud szabadulni tőle. És akkor bólintottam, mire kitört az éljenzés és azonnal közre fogtak az újdonsült csapattársaim.

- Pontosan milyen versenybe is mentem bele? – kérdeztem, amikor pezsgős poharat nyomtak a kezembe.

- Rose, köszöntünk a Nagy Könyves Beavatásban, a Fantastic Beasts újdonsült tagjaként! Én Baziliszkusz vagyok, ők pedig itt Furkász, Szemiflázs és Halálszárny.

A következő percek utólag összemosódtak bennem. A négy lány megállás nélkül szóval tartott, kérdezgettek, meséltek, azonnal befogadtak maguk közé, egy percig se éreztették velem, hogy kívülálló lennék. Valahonnan egy pezsgősüveg is előkerült. Rengeteg olyan könyv szóba került, amit mindannyian olvastunk. És életemben először éreztem azt, hogy ez így oké. Oké néha egy kicsit nem a valóságban élni, oké az, ha van, hogy el kell menekülnöm az igazi élet elől, sőt, még az is oké, ha ezt mindeddig gyengeségnek tartottam. Rájöttem, hogy mindvégig önmagam fogja voltam, ahogy arra is, hogy a zár abban a pillanatban pattant fel, ahogy megérintettem azokat a könyveket. Még mindig nem tudom, mi történt akkor, de valami kétségkívül megváltozott. Én változtam meg. Tényleg nem az a lány vagyok, akinek mások gondolnak. Minden egyes oldallal, amit valaha elolvastam, egyre többé és többé váltam.

Újra ránéztem a csapattagjaimra. Mert igen, álomvilágban sem szabad élni, minden emberben kell lennie hely egyaránt a valóság és a képzelet számára is. Én azzal, hogy kizártam az egyiket, megmérgeztem a másikat. De egy valami közös a két szférában: mindkettőt úgy formálhatjuk, ahogyan szeretnénk. A kettő együttesen képes megadni nekünk azt, hogy önmagunk lehessünk, kiteljesedhessünk, és hogy szeressük azt, akik vagyunk.

Boldogan néztem be a könyvtár ablakán. Az üvegen túl megpillantottam Will-t, amint az egyik asztalnál ül, hat könyvvel maga előtt, és somolyogva csóválja a fejét. Mintha megérezte volna, hogy figyelem, felém fordult, és összekapcsolódott a tekintetünk. A zavar helyett, ami régebben rám tört volna, most megnyugodtam és izgatottan vártam, mi következik ezután az életemben. Mert úgy néz ki, elég sok téren lesznek itt változások...

Csoport neve
Fantastic Beasts