A mosolygó lekvár-lagúna mitológiája

 

 

   Prológus

 

   Egy ködös őszi estén a nyúl zavartan bámult ki az ablakon. Egy lélek sem járt az utcán. Bizonyára a szellem miatt.

   Időről időre megjelenik és egy teljes éjjelen át a városban kísért. Ez évszázadok óta így van, mióta 1463-ban Mátyás király, minden idők leghatalmasabb elefánt királya, felfedezte a Mosolygó lekvár-lagúnát.

   Ez a különös hely maga volt a Paradicsom. Zöldellő fák, színpompás virágok és mesebeli állatok tarkították. Vizének csodálatos kék színe volt és közepén egy forrás bugyogott.

   Mátyás meg akarta osztani ezt a csodát mindenkivel. Ám azzal, hogy az embereket odavezette, szörnyű átkot bocsátott birodalmára.

   Az emberi telhetetlenség tökéletes példája volt. Mindenki magának akarta a lagúna által adott természeti kincseket. Kivágták a fákat, felásták a földet és kiszárították a tavakat. Az egyik munkás véletlenül széttörte a forrás kövét. Ekkor hatalmas robaj rázta meg a földet. A szomszédos királyságban is hallották. A forrásból egy szellem szállt fel és félelmetes küllemével elriasztott az embereket. Az egykor színes és fényes lagúnából egy sötét mocsár lett.

   Senki sem jár már arra. A szellem évente többször leszáll a városba, hogy emlékeztesse az ottélőket szörnyű hibájukra. Még egyszer nem történhet meg.

 

 

Első fejezet

 

   Arthur nem tudta mire vélje, amit lát. Apja mindig mondta neki, hogy ne menjen a bár közelébe. Furcsa alakok járnak oda. Öreg alkoholisták, akik rémtörténeteket meséltek a gyerekeknek.

   Arthur okos nyúlfiúcska volt és nem hitte el a meséket, de mégis vonzotta valami ehhez a helyhez. Kalandot keresett, de ezekből nem sok akadt a kis mezővárosban.

   Apja intelme ellenére bement a bárba. Egy vén koldus mellé ült le, aki mikor meglátta, mosolyogva felé fordult:

   -Hé, kölyök! Akarsz hallani egy igaz történetet?

   Arthurnak nem akadt már dolga aznap, így ottmaradt és végig hallgatta az öreget. A története varázslatos volt, de egyben félelmetes is.

   -Akkor ezért jár le hozzánk az a szellem? -kérdezte ámulva.

   -Bizony ám! És csak akkor tűnik el, ha valaki, egy bátor ifjú, megtöri az átkot.

   Ennél több nem is kellett Arthurnak. Egy igazi kaland!

   Köszönés nélkül távozott és hazafelé vette az irányt. Összepakolta cuccait és útnak indult. Egyenesen a Lekvár-lagúna felé. El akarta űzni a szellemet, amely rettegésben tartja a várost.

   Pár lépést sem tett, máris szembe találta magát az első akadállyal. Ez nem más volt, mint az apja.

   -Hová ilyen sietősen, fiatalúr?

   -Apa, kérlek! Most nem érek rá. Nagyon fontos küldetésem van.

   -Küldetésed? Neked egyetlen küldetésed van: megírni a leckéd!

   -De meg kell mentenem a várost! -erősködött Arthur.

   -Ugyan mitől, fiam?

   -Hát a lagúna szellemétől!

   Az apja nagyot sóhajtott:

   -Fiam te sajnos semmit sem tudsz tenni. Ez csak egy mese. Ne is foglalkozz vele.

   -De valakinek lépnie kell!

   -Kérlek ne tedd ezt velem! Ha téged is elveszítelek, mint édesanyád… azt nem élném túl. Értsd meg: már csak te vagy nekem. Ne foglalkozz ilyen dolgokkal. Kérlek nagyon vigyázz magadra!

   Arthur tudta, hogy apjának igaza van.

   A szellem gyakran jött és kísértett. Arthur pedig élte tovább egyhangú életét…

 

12 évvel később

 

 Második fejezet

 

   A nyulak okos állatok. Megérzik, ha baj közeleg. Ilyenkor hegyezik a fülüket és mozgatják az orrukat, majd elbújnak egy biztonságos helyre.

   A város nyúlpolgárjai is ezt tették, ha megérezték a szellem jelenlétét. Ezzel jelezték a városnak is, hogy készüljenek fel. A nyulak nagyon fontosak voltak számukra.

   Mindenki máshogy élte meg az eseményeket. Legtöbbjüket a hideg rázta, de gyakori volt a fejfájás is.

   Az immár felnőtt Arthur is fejfájós volt. Ilyenkor fel sem tudott kelni az ágyból, akkora fájdalmai voltak. Ez egész nap és egész éjszaka tartott.

   Arthurnak gyakran eszébe jutott ez a megoldatlan rejtély, de apjára gondolt és lecsillapította magát.

   De mostanában rosszabbodtak a dolgok. A szellem már nem csak megjelent, de rongált is. Múlt héten eltűnt egy gyerek is. Igaz, hamar előkerült, de azóta nagyon furcsa dolgokat beszél. Azt mondta látott egy helyet, amit sötét erők kísértenek és szörnyű csapásra készülnek.

   Arthur elhessegette ezeket a gondolatokat és elindult a szántóföldre. Édesapja megöregedett, így nem tudott már dolgozni a földeken. Inkább otthon maradt és a ház környékén tevékenykedett.

   Így éltek békésen, mígnem…

 

 

 Harmadik fejezet

 

   A távolból sikoltás hallatszott.

   Arthur elhajította kezéből a kapát és futásnak eredt. A városban ekkor már teljes volt a pánik. Arthur átfúrta magát a tömegen, mikor megpillantotta a riadalom okát, elborzadt: egy szétszabdalt, véres holttest lógott a bár oldalán, alatta hatalmas vártócsa.

   Arthur érezte, hogy megfagy ereiben a vér. Felismerte a kopott kabátot a testen. Édesapja volt az.

   Ekkor a világ is megszűnt körülötte. Szeretet, szomorúság, félelem és düh kavargott benne. Mégis ki tehetne ilyen szörnyűséget apjával? Hiszen mindenki szerette. Ő volt a kedves öregapó, aki vicceket mesélt az óvodában és énekelt a mosodában. A gyilkos nem lehetett más, csak a szellem.

 

***

 

   Azt sem tudta hová lép, kit lök fel, csak ment a ház felé. Ez már több a soknál. Nem tűrheti tovább. Mindent összepakolt, még apja régi fegyverét is magéhoz vette, majd elindult.

   -Vége lesz. Véget vetek ennek. -mondogatta magában.

   Most már senki sem állhat az útjába. Megbosszulja apját, még ha belepusztul is.

   Kilépett a városból, egyenesen a sűrű erdőbe…

 

 

 

 

 

   Negyedik fejezet

 

   Arthur hét napon és hét éjszakán keresztül szinte megállás nélkül gyalogolt, hogy elérje a Lekvár-lagúnát. Régen Mosolygó Lekvár-lagúnának nevezték, de ezt a nevet már nem érdemli meg, mert az ember még a gondolatától se mosolyog.

   Ahogy egyre közelebb ért, egy ismerős borzongás futott végig a hátán és a fejébe hasított a fájdalom. Közel van.

   Bátran előre lépdelt és megpillantotta a szellemet.

   Ott lebegett a mocsár felett. Arthur egészen meglepődött: hiszen sír! De nem úgy, ahogy azt várnánk, mély hangon. Egy vékony kis hang volt.

   Innen már jól látszott: a lány felé fordította könnyáztatta arcát és ijedten libbent hátra.

   -Mit keresel te itt? Hát nem figyelmeztettelek elégszer? Ha idejössz halál fia vagy! -mondta a lány.

   Kezdett összeállni a kép.

   -Te vagy a szellem? -kérdezte Arthur.

   -Én vagyok. -válaszolta- Ijesztő alakot kellett felvennem, hogy az emberek féljenek és még csak véletlenül se jöjjenek a lagúna közelébe. Itt borzasztó árnyak járnak. Lidércek, akik gyilkolni vágynak. Tőlük akartam megóvni a városlakókat. De az évszázadokig tartó nyugalom után most felébredtek az árnyak és elmennek a lagúnából, hogy haragjukat rázúdítsák a világra. Sajnos már megöltek valakit a városból. Miért jöttél hát ide? Tán halni vágysz?

   -Épp ezért vagyok itt, -mondta Arthur- mert a halott az én apám volt. Megbosszulni jöttem.

   Arthur már mindenre máshogy nézett vissza.

   -Akkor te csak meg akartál minket védeni?

   -Igen és sajnálom, hogy annyi álmatlan éjszakát okoztam, de nem tehettem mást.

   A csendet hirtelen üvöltések törték meg. Mindenfelől fekete árnyak kúsztak elő.

   Arthur ekkor egy fehér kezet lát, amely egy szikla mögé húzza őt.

   -Szellem segíts! Hogyan lehet megállítani ezeket? -kérdezte sietve Arthur.

   -Van egy módja. De ahhoz most el kell mennünk innen.

 

***

 

   A hold csodásan ragyogott az éjszakai égbolton. Ahogy az erdőben sétáltak, Arthurban felmerült a kérdés, hogy vajon hogyan került a lagúnába ez a lány. Így hát megkérdezte.

   -Én itt születtem, a lagúnában. -kezdte a szellem. -Nimfaként kötelességem megvédeni az erdő állatait és növényeit. De amikor elpusztították az otthonomat és az állatok elmenekültek, értelmetlenné vált az életem. És az árnyak sem könnyítették meg a dolgomat. Gonoszságuk határtalan. A szellemvilágba küldtek engem. Azóta itt szenvedek. Egyetlen előnye van, hogy alakot tudok változtatni és így sikerült elijesztenem a kíváncsiskodókat.

   -Mi az igazi neved? -kérdezte Arthur.

   -A nevem Sophie.

   Gyönyörű név. -gondolta Arthur.

 

***

 

   Lassan kiértek az erdőből és a szélén felbukkant egy takaros kis kunyhó. Tetejét aranybarna cserepek fedték, ablakai kristályból voltak. Ahogy rávilágított a hold, olyan volt, mintha vibrálna.

   Amint beléptek, Arthur megpillantott egy öreg boszorkányt.

   -Sophie! Hát végre visszaértél. Már úgy aggódtam.

   Egymás karjaiba borultak.

   -Itt vagyok nénikém. Minden rendben, de most segítened kell!

   A boszorkány végigmérte Arthurt.

   -Ő volna a kiválasztott? -kérdezte.

   -Igen, ő az. Érzem a bátorságát. Ő fogja megtörni az átkot.

   Arthur egy szót sem értett az egészből. Mi az, hogy ő a kiválasztott?

   -Jöjj közelebb gyermekem! -hívta az anyó. -Nagyon fontos vagy számunkra. Te vagy az árnyak elűzője és a béke megteremtője.

   Az asztalon lévő dobozból egy gombostűt húzott elő és megszúrta Arthur ujját és lenyalta azt az egy csepp vért a tű hegyéről. Tűz lobbant szemében.

   -Áh igen! Valóban te vagy az!

   Arthur nagyon megijedt a szavaitól.

   -Most jól figyelj rám! Ereidben királyi vér folyik. Mátyás sem tudta, hogy mekkora erő lakozik benne és azt sem tudta, hogy erejével felébresztette azt az ősi árnyat, amely most a lagúnát uralja. És még tetézte a bajt, mikor másokat is odavitt. Te Mátyás leszármazottja vagy, így csak te tudod legyőzni az lidérceket. Egyetlen dolgod van: menj el a tisztásra és keresd meg a legnagyobb virágokat hordozó gyöngyvirágot. Varázserőddel és a virággal elűzheted a gonoszt. Egy varázsige is kelleni fog. -a kezébe nyomott egy papírdarabot. -Most menjetek! Siessetek, hogy ne kelljen tovább elviselni ezt a borzasztó sötétséget.

 

 

 Ötödik fejezet

 

   Ez nagyon sok volt egyszerre. Arthur mázsás súlynak érezte elméjét, de mélyen belül tudta, hogy most nem állhat meg, hogy feldolgozza a hallottakat.

   Kis idő múlva elérték a tisztást. A gyöngyvirágok kicsiny csengőkként ragyogtak. Arthur azonnal meglátta a legnagyobbat. Valahogy más volt, mint a többi.

 

***

 

   Lélekszakadva futottak a lagúnáig. Már messziről hallották a lidércek dühös suhogását.

   Arthur elővette a papírt, a gyöngyvirágot és minden bátorságát. Kiállt az árnyak elé és elkezdte kántálni a szöveget, bár egy szót sem értett belőle. Magasra tartotta a virágot, hogy fénye szétáradjon. A szél tornádóként üvöltött, a föld is beleremegett. A szél összekeveredett a lidércek ordításával. Érezték, hogy végük és nincs menekvés. Cafatokra szabdalta őket az Arthurból áradó varázslat. Arthur behunyta szemét.

   Majd hirtelen vége lett.

 

***

 

   A következő néhány percet Arthur valószínűleg sosem fogja elfelejteni. A mocsár egy szempillantás alatt kizöldült és mindenfelé fák álltak, színes virágok nyíltak. Állatok bújtak elő a fák mögül. Minden virult.

   És ott volt ő. Sophie. Már nem szellemként, hanem egy csodaszép nimfaként. Ruhája a füvet súrolta.         Arthur szóhoz sem jutott. Ezt mind ő teremtette újjá.

   -Ó Arthur! Köszönjük, hogy elhoztad nekünk a békét. -hálálkodott Sophie.

   -Nem tudtad, hogy képes leszek-e rá. De sikerült.

   Nagyot sóhajtott. Sophie tenyerébe fogta arcát.

   -Mégsem tűnsz teljesen boldognak. Mi a baj?

   -Mi lesz, ha a történelem megismétli önmagát? Ha az emberek megint tönkre teszik ezt a helyet?

   -Hát…ezellen csak te tudsz tenni. -mosolygott Sophie.

   Arthur tudta mire gondol.

   El kell rejteni a kíváncsiskodók elől. És ezt tényleg csak Arthur teheti meg, hiszen varázserejével láthatatlanná teheti a lagúnát.

   Arthur tudta hol a helye. Itt kell lennie. Minden itt van amire csak szüksége lehet. Érezte, hogy Sophie is kell neki, hogy teljes legyen az élete.

 

 

   Epilógus

 

   Egy igazi tündérmese, tele varázslattal és szerelemmel. Ilyen volt Arthur élete. Oldalán Sophie-val, egy helyen, mely maga volt a mennyország. Móka és kacagás.

   Boldogan éltek, míg meg nem haltak, a Mosolygó Lekvár-lagúna mélyén.

 

 

Vége

  

 

Csoport neve
MariZsaniK