Irodalmi kritika és szimulációs játék 4.

19ELFAJZOTTAK - Alapult Krisztus Előtt 60-ban

Választott könyv: Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

 

 



Jodi Picoult Tizenkilenc perc című könyvét először 13 évesen olvastam egy hosszú buszutazás alatt. Második könyvem volt az írónőtől, akinek az stílusába akkorra már reménytelenül beleszerettem, és nem is kellett csalódnom – évekig a kedvenc könyveim listáján tartottam számon. Érdekes vállalkozásnak tűnt, így négy év után újra a kezembe venni. Nagyon kevés könyv van, amit újraolvasok (ugyanis egyik legnagyobb, elkerülhetetlen félelmem, hogy sohasem fogom elolvasni az összes létező könyvet a világon), ezért nagyon kell szeretnem egy művet ahhoz, hogy ezt megtegyem, szóval elvárásaim méltán voltak magasak. A történetre nagy vonalakban emlékeztem, ám mint kiderült, érdekes módon a cselekmény egyik legnagyobb fordulatára nem. 
Petert Houghtont kisgyermekkora óta piszkálják iskolatársai – túl érzékeny, túl kedves és nem illeszkedik be a közösségbe. Egyetlen barátját hatodikos korában elveszti, mert a lány nem szeretné, ha őt is lenéznék az osztálytársai. Otthon bátyja árnyékában él, akinek világéletében jobb jegyei és jobb adottságai voltak Peternél. Gimis mindennapjai megaláztatásból állnak. Egy márciusi napon azonban úgy dönt, elég volt – ezúttal ő lesz az, aki felülkerekedik. Így egy reggelen bemegy az iskolájába a szomszéd két revolverével és apja vadászpuskáival felszerelkezve, és lelövi 10 diáktársát. A könyv a tragédia következményeit és előzményeit tárja fel előttünk. 
17 éves fejjel olvasva a legmegdöbbentőbb számomra az volt, mennyire nem értettem meg a velem egykorú szereplőket. Talán 20 oldal se kellett ahhoz, hogy realizáljam: minden egyes porcikámmal utálom Petert azért, amit tett, és bármennyire is próbálkozik Picoult együttérzést kicsikarni belőlem, nem fog sikerülni. Ahhoz azonban kétség sem fér, hogy az írónő rendkívül valósághűen mutatja be egy ifjú lélek szenvedéseit, amint küzd, hogy elfogadják, és hogy hogyan érinti, mikor mindez csak erőszakba ütközik. 
Josie-val (Peter ex-legjobb barátjával) kapcsolatos érzéseim rendkívül kettősek voltak: egyrészt szíven ütöttek érzései és a kényszer, amit érzett, hogy neki el kell rejtenie valódi énjét. Másrészt pedig zavart naivitása és idegesítő ’csitrisége’. Nem tudtam felfogni, hogy egy olyan intelligens lány, mint ő, hogyan nem látja, hogy barátjával való kapcsolata mérgező, hogy hogyan utálhatja ennyire az anyját, aki mindent megtenne érte, hogy hogyan nem tud kiszakadni az iskola realitásából. Kicsit úgy éreztem, magamat látom egy csavarral – mintha én lettem volna, csak a kritikus gondolkodás képessége nélkül. Persze lehet, hogy az írónőnek éppen ez volt a célja: megmutatni, hogy nem mindenki ugyanúgy éli meg a dolgokat, rámutatni mekkora szerepet játszhatnak életünkben látszólagos apróságok. 
Matt – Josie barátja, aki meghalt a lövöldözésben – Peter feljavított, ’menő’ változata volt. Egészen pontosan nulla impulzuskontrollal rendelkezett, nem érdekelte senki és semmi, csupán az, hogy ő ki legyen elégítve. Egyértelműen érzelemember, de a lehető legrosszabb értelemben. Zseniális volt, mennyire különböző szerepet töltött be Josie és Peter életében, és érdekes volt látni, hogyan és mennyire ellentétesen viszonyul hozzá a két szereplő. 
Abszolút kedvencem Josie édesanyja, a bírónő Alex Cormier, aki ugyan küzd megérteni az élet érzékeny oldalát, a tárgyalóteremben brillírozik. A tökéletes ’erős női szereplő’ – elképesztően jól kidolgozott, határozott, ’badass’, de közel sem tökéletes és emberi. Nekem vele volt a legkönnyebb azonosulnom és pontosan olyan embernek képzelem, akivel szívesen vitatkoznék komoly témákról egy tea fölött. 
A könyv rendkívül sok központi szereplővel dolgozik, és bár néhol felmerül bennünk, hogy vajon nem túl sok-e ez, Picoult olyannyira tökéletesítette a sokszereplős narratívák írását, hogy egyáltalán nem zavaró. Ugyanakkor azt hiányoltam, hogy bár az ügyvédek, Peter és a családjának szempontjáról nagyon sok mindent megtudunk (elvégre az a cél, hogy mindenkit megértsünk és lássunk), az áldozatokról szinte semmit. Ezt ugyan valószínűleg tudatos döntés volt, ám nekem hiányzott, hogy bővebben megtudjuk, milyen hatással volt a lövöldözés azokra, akik a valódi sebeket szerezték. 
A regény fő témája az iskolán belüli erőszak és annak hatásai – ami talán kissé meglepő is, hiszen mindenki azt várná, hogy a fegyvertartási jogra fog fókuszálni a cselekmény. Egyértelműen fel akarja hívni a figyelmet a probléma relevanciájára és arra, hogy tenni kell valamit. Rendkívül ügyesen adagolja a különböző tényezőket, arra az eredményre lyukadva ki, hogy egy iskolai lövöldözés soha nem csak egy ember hibája. Hogy a környezetünk eszméletlenül nagy hatással van ránk, és hogy a fiatalok befolyásolhatóak. Bemutatja, a felelősség lehet ugyanúgy a szülőké, mint az iskolaigazgatásé, vagy éppen Peter bántalmazóié. Számomra azonban talán kissé túlzottan is leveszi a felelősséget Peter válláról. Kérdem én: a Petert zaklató diákok miért lettek ilyenek? Vagy csupán a ’nyomi’ Petert kell sajnálni, mindenki más eleve gonosz? Értem én, hogy mindenkinek jár a második esély és értem én, hogy senki nem szörnyeteg, de akkor ez a másik oldalra nem vonatkozik ugyanúgy? A ’kinek a hibája’ talán az egyik legnehezebb, megválaszolhatatlan kérdése a világunknak. 
A történetvezetés érdekes, mert bár bizonyos tekintetben lineáris, párhuzamosan haladunk előre a múltban és a jelenben. Egyszerre olvashatunk a lövöldözés következményeiről és tudhatjuk meg, mi vezetett oda. Közben mind a két idősíkon időbeli ugrások vannak – kissé olyan érzése van az embernek, mintha foltokban látnánk a történetet, csupán a releváns részleteket olvasva. Mindig pontosan annyi információnak vagyunk a tudatában, amennyire akkor éppen szükségünk van. Az írónő egyértelműen szereti tudatlanságban tartani az olvasóit. 
A cselekmény azonban kissé egyenlőtlenül van kiegyensúlyozva – több mint 400 oldalon vezeti fel nekünk Picoult az 50 oldalnyi csattanót. Az utolsó pár fejezet szinte az összecsapottság érzetét kelti, és a fordulat is megkérdőjelezhető, számomra nem volt teljesen egyértelmű vagy indokolt. Továbbá zavart, hogy az ominózus ’19 perc’ darabokban volt csak a könyvben, sokkal nagyobb hatása lett volna szerintem, ha csupán a végén találkozunk vele teljes egészében a drámai felvezetés után. 
A nagyjából 7 narrátor történetmesélése kissé eltér az írónőtől. Ezúttal nem fejezetként váltunk, hanem fejezeteken belül, így még inkább egymásba fonva a szereplők életét. Természetesen Picoult specialitásai – és személyes kedvenceim - az elvont gondolatmenetek is helyet kaptak. Tipikusan olyan írás, aminek az olvasása közben néha meg kell állni, hogy igazán felfogjuk az erejét annak a sornak, amit éppen olvastunk. 
A nyelvezete inkább egyszerűnek mondható, de ezúttal is igaz, hogy néha a kevesebb több: a legkeményebb igazságok egyszerűbb mondatokban foglalva jönnek át a legjobban. Számomra az ügyvédi szakzsargon a peren belül kissé hiányzott, de talán ezzel elérhetőbbé vált a mű. 
Ugyanakkor életemben először tűnt fel (az eredeti szöveg olvasása nélkül) hogy rossz volt a fordítás: sok mondatszerkezet rendkívül erőltetettre és angolosra sikeredett, illetve voltak olyan szófordulatok, amik magyarul egyáltalán nem jöttek át. 
Összességében azt kell mondanom, lekerült a kedvencek listájáról. A legnagyobb taszító erő pedig Peter volt: egyszerűen undorodtam a személyétől. Mert az a helyzet, hogy nem tudom azt mondani, ’valahol megértem’. Mert semmilyen univerzumban sem értem meg. Látom mi vezetett oda, amit tett, de nem tudom felfogni. Semmi sem teszi elfogadhatóvá vagy indokolttá azt, hogy kioltsd mások életét. Igen, sok mindenki hibázott. De teljesen mindegy, mit tesz veled a társadalom, akkor sem lősz le senkit. Mert ha te – mint ’sérült’, ’áldozat’, gyilkos – megmenthető vagy, akkor ők is. Mindig jár a második esély – sőt, egy igazságos világban a harmadik is. 

Trailer a kötethez:
Mi ezúttal kicsit újragondoltuk a könyvet, ezért a videóban egy, a könyvben nem szereplő jelenet van. Ez a rész Peter érzelmeiről szól, a sérelmeiről, amelyeket a hangosbemondón mond el a lövöldözés kezdete előtt.
A felvételek a videóban pillanatképek tárgyakról vagy helyekről, amelyek fontosak voltak a mű során.
pécs