FLF: Nyuszifül villámereje

LEGJOBB NOVELLA
BARÁTSÁGOSAK - FLF, Eger
Nyuszifül villámereje

-Új plüsst kapott. Ma volt a szülinapja. – adta le a jelentést az egyikük. Szokásos szombati nap volt, a nem terepre járók lustán üldögéltek a központban, egy-két őrző visszatért.

-Szeretnél visszamenni az új bázisra? – kérdezte a koordinátor.

-Azt hiszem még pár hétig figyelni szeretnék rá, de lassan nem lesz már rám szüksége. – A koordinátor lassan bólintott. – Csak a biztonság kedvéért.

Szóval egy teljesen szokásos hétvégi napnak indult. A monitorokon figyeltük, ahogy a legtöbb plüss ágyban van, alszik még a gyerekük. Érkezett néhány új betöltendő munkáról hír – az újszülöttek első plüssei. Ezeket a feladatokat általában nekünk, a gyakorlottabb őrzőknek utalták ki, miután rájöttünk, hogy a tapasztalatlanok túl hamar cselekszenek. Ahogy meglátják, hogy a gyerekük felfokozott érzelmi állapotban van, azonnal felveszik az őrző formájukat, és jellemzően utólag jönnek csak rá, hogy a csecsemő igazából csak éhes, vagy felzaklatta valami, nem pedig életveszélyes problémáról van szó. De ekkor már késő, és kezdődhet a véget nem érő papírmunka és dokumentálás, mert tízből kilenc esetben általában a szülő is jelen van. Ez pedig az első, és legfontosabb szabály: Csak és kizárólag akkor láthat minket felnőtt, ha a gyermek tényleg életveszélyes állapotban van.

Hirtelen mozgolódás indult a bázisokat monitorozók és az  aktuális koordinátor között. Néhány őrző közelebb ment, hogy megtudja, mi történt.

-Most jött egy körzetközi értesítés, hogy egy hozzánk tartozó gyereknek új plüsse van.

-Na és? Valószínűleg költöztek. Ez innentől már az ő dolguk. – kiabálta hanyagul az egyik veteránunk.

-A gyerek 11 éves. – mondta még mindig teljes kapkodásban a koordinátor. Újonc volt, alig pár napja volt a szakmában. Szokatlan volt még neki a szakma, aggódott minden apróság miatt.

-11 éves? Ilyenkor már nem is szoktunk kitelepülni hozzájuk. Mit foglalkozunk az esettel?

-A gyereknek… A gyereknek hat éve nem volt őrzője.

-Vagy éppen nem a mi körzetünkben. Nem küldtek több infót?

-Azt mondják, náluk nem volt senki terepen hozzá. Kiküldtem egy értesítést a többi központnak, hátha valahol tudnak valamit.

-Hogy áll érzelmileg? – kérdeztem.

-Piros, folyamatosan piros. Most vagy nagyon örül, vagy nagyon… nem. Kiküldjünk valakit ránézni?

- Kimegyek. – mondta az egyik friss kollégánk. – Úgysem volt mostanában hosszú bázisom.

-Rendben. Csak menj ki, nézz szét, aztán gyere vissza, és tegyél egy jelentést légy szíves. Ha minden rendben van, vissza kell vonnunk a körzetközi értesítést. Tudod, hogy így sincsenek odáig értünk a többi központban. Utána tiéd lehet az állás. – engedte el a koordinátor. -Talán csak… éppen szülinapi bulija van. – próbálta magát nyugtatni a koordinátor.

A szokatlan zsivaj után csend borult a teremre. Több veteránunk is megvető pillantást vetett a túlságosan aggódó koordinátorra. Az újoncok érdeklődve figyelték a bázis száma körül villogó piros keretet.

-Megjöttem… - jelent meg újra alig néhány perccel később a kiutalt őrző. A jelzés még mindig piros. – A gyerek… Laura. – lépkedett letaglózottan a monitor felé.

Laura. Nem mondhatom, hogy egyszerű eset. Mostanában egyre gyakrabban hallani, hogy a kisgyerekek már 6-7 éves korukban elfeledkeznek a plüssállatkájukról. Persze ezzel nincsen semmi baj, hiszen ha nincsen ránk szükségük… de azért valahol szomorú. Azt hiszem, változik a világ.

Szóval Laura. Születésétől kezdve egy rózsaszín medve volt mellette. Ugyan olyan forgatókönyv szerint történt minden, mint ahogy az lenni szokott: Két évig csak rágcsálta a medve fülét – nem élvezte a kollégám -, majd egy idő után elkezdett vele beszélgetni. Beavatta a legnagyobb titkaiba, többek között abba is, hogy elásta az anyukája fülbevalóját a homokozóba, mert kalózosat játszott, de akármennyit kereste, sose találta meg.

Kezdetben az óvodába is magával vitte a plüss medvét, de egyszer az egyik játszótársa letépte az egyik lábát. Laura nagyon sírt, az anyukájának életmentő műtétet kellett végrehajtania a konyhaasztalon, hogy meg tudjon nyugodni, és hogy a medvének újra négy lába legyen. Ezután nem hordta az óvodába többet.

Délutánonként mindig együtt játszottak, elénekelte neki az összes létező mondókát, megpróbálta megtanítani repülni – sajnos sikertelenül, az apukájának kellett felmásznia a tetőre, hogy kiszedje az ereszcsatornában ragadt játékot. Egyszóval, viseltes volt már szegény játék. A kollégámnak nem volt sok dolga, kifejezetten nyugodt élete volt a lánynak.

Aztán egy nap Laura nem vette többé a kezébe. Márpedig ha nincs a kezében a plüss, nem láthatjuk, hogy mi történik vele. Nem tudunk rá vigyázni. Mint mondtam, ma már egészen normális dolog, ha egy gyerek az iskolakezdéskor már nem kötődik a kedvenc plüsséhez, de Laura ekkor még csak 5 éves volt! Furcsán korai. Arra gondoltunk, hogy talán elveszthette a játékot, vagy valamelyik szülő tüntette el otthonról, abban bízva, hogy így talán hamarabb komolyodik meg a gyerek. Elég kegyetlen dolognak tartom, de ez is szinte mindennapos volt. Én is láttam az évtizedek alatt több hasonló esetet.

Miután már egy hónapja nem történt kapcsolatteremtés, a kollégám visszatért a koordináló központba. Protokoll szerint történt minden, a plüsst levettük a kiítélhető bázisok listájából, és megpróbáltuk megkeresni, hogy kaptunk-e jelentést más terepről, látták-e Laurát mostanában más játék társaságában. Az is lehet, hogy új kedvence van.  

Évekig nem jött hír. 10 éves koráig szoktunk a gyerekeknek új őrzőt kiítélni, utána már csak különleges esetben, illetve a már betöltött bázisokat szoktuk igény szerint fenntartani. Laura betöltötte a tízet, úgyhogy levettük a listáról. Szinte már kezdtük elfelejteni.

-Laura? Öt éves kora óta nem hallottunk róla. Az őrzőjének azóta új gyereke van. Mi történt vele? Mit láttál?

-Én… nem tudtam, mit tegyek. Laura rettenetes állapotban van. Egy hálóingben álldogált, mezítláb, és sírt. Az új plüsse egy nyúl. Két kézzel kapaszkodott belé.

-Kimegyek. – álltam föl.

-Évtizedek óta nem voltál kint… - kezdte a koordinátor.

-Tudom.

-Nem kellene valaki olyat küldenünk, aki még nem szokott el a tereptől?

-Nem. Kimegyek. – indultam el. Ahogy lépkedtem át a visszahangzó termen, felkaptam a plüss aktáját, és gyorsan leolvastam a helyzetét. Valami nagyon nem tetszett Laura felbukkanásával kapcsolatban. Ijesztően hasonlított egy régi történetre…

A plüss viszonylag hamar meglett, egy kisvárosi körzet szélén. Ismerős terep volt, gyakran költöztek át ide a városból a családosok, ezért már a mi őrzőink is ismerték a járást. Megszálltam a nyulat, és körbenéztem, ahogy tisztulni kezdett a kép.

A nyúl fehér volt, ez volt az első dolog, amit meg tudtam állapítani, mert az egyik füle belelógott a kilátásba. Aztán megláttam a férfiak lábát. Közben Laura elkezdett megnyugodni, a piros villogás alábbhagyott. „Őszintén remélem, hogy csalnak a megérzéseim.”

-Szóval akkor ennyi lesz? – kérdezte az egyikük. Fényes bőr cipőben volt, és öltönyt viselt. Az arcát nem láttam.

-Igen. – mondta egy másik hang. A tulajdonosa hasonlóan jól öltözött volt. A kezében aktatáska lógott. Talán ezért esett pánikba Laura? Lehet, hogy csak egy rosszul sikerült osztálykirándulás volt, esetleg rokonlátogatás, vagy nevelőszülők… Lehet, hogy csak vaklárma volt az egész.

-Rendben. Hidd el, kislány, nagyon jó lesz neked velem. Menjünk be, jó? – guggolt le elé a férfi. Ráncos arca volt, őszülő haja már nem sok helyen takarta az amúgy fényesen csillogó fejét. Laura lehajtotta a fejét, és szorosabban ölelte a plüsst. – Tetszik? Külön neked választottam. – Miután Laura erre sem felelt, a férfi felhúzta a szemöldökét, majd felállt, és kinyitotta az ajtót. – Öröm önökkel üzletelni.

Laura a férfi utasítására bement a házba. A férfi, miután belépett az ajtón, kulcsra zárta azt, a kulcsot pedig zsebre tette. Kopott bútorok, egyáltalán nem egy ilyen jól öltözött férfihoz illő ház.

-Ne aggódj, itt csak egy pár napig leszünk. Tudod, amíg… megismerjük egymást. – kacsintott le groteszk módon a lányra a férfi. Ismét megjelent a piros jelzés. „Bármit, csak ezt ne!”

Pár pillanatig mintha hipnotizáltak volna. Laurát elrabolták! Mióta nem történt ilyen eset? Pontosan tudtam, 1992. Ezért nem volt kapcsolat többé Laura és az őrzője között, mert még csak esélye sem volt Laurának, hazafelé rabolhatták el! És évek óta nem volt vele őrző. Ki tudja, mi történhetett vele azóta…

– Szeretnél enni valamit? – A poros konyha ablaka egyenesen nyugatra nézett. Esteledett. – Ó, az áram… Az nincs a házban. Nem használom gyakran ezt a viskót. Meglátod majd, a másik házban sokkal jobb lesz. Jártál már külföldön, Laura? – próbált cseverészni, miközben műanyag tányérokon gyorséttermi ételt rakott maguk elé. A lány csak megrázta a fejét. – Nos, akkor… jó étvágyat.

Laura először nem akart hozzányúlni az ételhez, de miután látta, hogy a férfi várakozó tekintettel néz rá, hozzáfogott. Gyorsan evett, és mohón, valószínűleg napok óta először. Ijesztően sovány volt. Miután befejezték a vacsorát, egy darabig csak üldögéltek a konyhaasztalnál. A férfi Laurát nézte, Laura pedig a földet. Félt.

Mindenki pontosan tudja a történetemet a bázison. 1992. Elvesztettem a gyerekemet, és nem cselekedtem időben. Nem hagyhattam ezt újra. A végtére is, ez a hivatásom! Ha a saját gyerekem nem voltam képes megmenteni, legalább az emléke előtt hadd tisztelegjek azzal, hogy másét nem hagyom elveszni!

-Nézd, nem kell tőlem félned. Nem tudom, hogy milyen gazdáid voltak előttem, de én nem olyan vagyok, mint a többi. Tőlem nem kell félned. Bízhatsz bennem. – ért hozzá a lány vállához. Laura ijedten összerezzent. – Nevezz egyszerűen csak… Tom bácsinak. Jó? Jó. Na gyere, le kellene fürdened. Lassan túl sötét lesz hozzá.

A fürdőszoba is hasonló állapotban volt, mint a ház többi része: omladozó falak, régi bútorok, egy fém kád, hideg víz. A férfi végignézte, ahogy Laura levetkőzik, majd megnyitotta neki a csapot, és vizet engedett neki. Szivacsot vett elő, és beutasította a már meztelenül didergő lányt a kádba. Innentől kezdve nem láttam semmit, hiszen megszűnt a kapcsolat. Csak vártam, és vártam… Pattanásig feszült idegekkel.

Egy órával később Laura újra magához vette a nyulat. Egy rózsaszín hálóingben volt, és folyamatosan villogott a piros jelzés. Csak tippelni tudtam, hogy mi történhetett, de akármi is volt pontosan, hatalmas traumát okozott neki. Bemászott a dohos takaró alá, összekuporodott, és hang nélkül sírni kezdett. Pár perccel később belépett a szobába a férfi.

-Jajj, szegénykém, hát sírsz? Pedig semmi rossz nem történt. Csak fürödtél, ennyi. – mosolygott rá, de a mosolya inkább egy grimaszra hasonlított. Megsimogatta a lány haját, mire annak elakadt a lélegzete. – Itt alszok ma veled, jó? Hogy megnyugodj. Meg hát ugye, nincs fűtés a házban, meg ne fázz nekem még a végén.

Tom megkerülte az ágyat, és a másik oldalról bemászott Laura mellé. „Esküszöm, ha egy ujjal is hozzáér…!” A lány háttal volt fordulva, így én sem láthattam, hogy mi történik. A központban hallottunk történeteket, hogy mi szokott ezután következni. A ’92-es gyerekemmel is hasonló dolgok történhettek. Nem tudtam ezután bázist vállalni, féltem, hogy ilyen helyzetbe fogok kerülni, és nem fogok tudni semmit se tenni. Most pedig itt figyeltem azokat az eseményeket, amiktől annyira rettegtem...

Percekig nem történt semmi. Hallottam valami neszezést, de nem láthattam semmit. Majd pár perc újabb csönd után Tom megszólalt:

-Gyere ide hozzám. Annyira fázok.

Laura összeszorította a szemét, és a hátára fordult. Így már hozzáért a válla a férfi mellkasához, illetve már én is jobban láttam, mi történik. Tom keze Laura arcához ért, mire a lány újra könnyezni kezdett. A férfi feltámaszkodott a könyökére, és simogatni kezdte először a haját, majd az arcát, vállát, és végül a keze a takaró alá siklott. Ekkor Laura már szinte zokogott, de még mindig, hang nélkül. Remegett a lány, nem mert megmozdulni, Tom groteszk mosolya pedig egyre csak nőtt, és nőtt.

Ezután gyorsan történtek az események. Tom felült az ágyon, és lefogta Laura két kezét. Laura sikítani kezdett, megpróbált kiszabadulni, a plüss pedig leesett a földre.

-Ne vergődj már, te utolsó senki! Maradj nyugton, és fejezd be a bőgést, különben kénytelen leszek kikötözni téged! Maradj már nyugton, ezt nem hiszem el! Minél hamarabb feladod a küzdést, annál hamarabb túl leszünk rajta, te hülye rib… - Ezt a mondatot viszont nem tudta már befejezni, elterelte valami más a figyelmét. A hirtelen felvillanó, majd robbanó villanykörte. Hátranézett, és eltátotta a száját. A házban porosodó összes elektromos készülék egyszerre kapcsolt be, és szinte ugyan olyan hirtelenséggel fel is robbant minden. – Mi a jó isten…

És akkor ott voltam én… Megszegem a első szabályt. Nem tehetik ezt a gyerekemmel. A plüss nyuszi szőre a feszültségtől szállni kezdett, én pedig felvettem a valódi őrző alakomat. Először csak halvány derengés lehettem, hiszen évtizedek óta nem kellett ezt tennem. Tom elfelejtette, hogy mit is próbált megtenni éppen, így Laura ki tudott szabadulni a szorításából, és a szoba sarkába menekült. Tom pedig csak figyelte, ahogy a három méter magas fekete alak kibontakozik előtte a félhomályban.

-Üdv, Tom. – mondtam nyugodt hangon. A férfi ordítani kezdett. Menekülni próbált, de az ágy végéről leesett, és a hátára terülve a földre érkezett. Megragadtam az alkalmat, és az arcába hajoltam – Ha bántani mered ezt a lányt, életed végéig veled leszek, és hidd el, könyörögni fogsz, hogy inkább öljelek meg. Értetted? – hajoltam még közelebb. Tom nem válaszolt, csak halálra vált arccal bámult rám. – Azt mondtam… Értetted?! – kaptam föl a földről a nyakát fogva, már nem éppen tárgyilagos hangvételben. Felemeltem egészen a plafonig. A férfi kapálózni kezdett, a háta mögé nyúlt, és egy pillanattal később már egy kés volt a fejembe szúrva. –Ez aranyos. Megtarthatom? – húztam ki onnan a másik kezemmel. Nem sokat tudnak ártani nekünk, pláne nem egy nyamvadt késsel. – Vagy kéred vissza? – tartottam a gyomrához. Tom újra ordítani kezdett. Ledobtam a padlóra, keményen koppant. – Most pedig azonnal felhívod a rendőrséget.

Tom halálra vált arccal kiimbolygott a szobából. Folyamatosan hátra-hátra fordult, a szája tátva maradt. Laura könnyes szemmel figyelt engem.

-Ne aggódj, Laura. Én vagyok az őrződ. Azért vagyok itt, hogy megmentselek. – próbáltam kapkodva nyugtatgatni. Közelebb nem mentem, szegény lánynak így is halál félelme volt már. Választ nem kaptam, de nem is számítottam rá. Valószínűleg éppen elég nagy trauma érte ahhoz az elmúlt években, hogy az én valódi alakomat már nem tudta feldolgozni. Ekkor kiabálást hallottam kintről.

-Értsék már meg, itt van egy űrlény! Azonnal jöjjenek ide, meg akar ölni! Könyörgöm! – ordította a telefonba.

-Nem így gondoltam a rendőrség felhívását. – álltam fölé, mire kiesett a kezéből a mobil. Tom menekülni próbált, de nem jutott messzire, hiszen az ajtót ő maga zárta be. – Ó ezt keresed? -  Húztam ki a kabátja zsebéből menekülésének kulcsát. Szó szerint. A férfi nadrágja lassan sötétebb színűvé változott. – Ó, csak nem félsz? Ez aranyos. De bízz bennem, ez még nem félelem. – villantottam rá a gyönyörű vigyoromat, mind a 200 tűhegyes fogammal. Elkaptam a férfi kezét, és a fürdőszobába húztam, miközben Tom ordított, mint akit éppen ölnek. Pedig még nem is tartottunk annál a résznél!

A kádba dobtam, majd egy légből kapott ötlettől vezérelve hozzákötöztem a kezét a kád csapjához. A zuhanyfejet egyenesen az arcába állítottam, és teljesen megnyitottam a csapot. A jéghideg zuhanytól alig kapott levegőt.

Kinéztem a fürdőből. Laura éppen a telefonnal a kezében a rendőröknek magyarázta, hogy kábé mi lehet a tartózkodási helye.

-Ügyes vagy. Itt a pontos cím. – nyújtottam felé a központból szerzett adatokat. Laura összerezzent, hatalmas szemekkel nézett rám, a szája eltátva. Hátrébb lépett, mire felemeltem a kezemet, hogy lássa, nem akarom bántani. Letettem a papírt a földre, majd elléptem tőle. Így már rendben volt, leolvasta a címet. Gyorsan bediktálta, mire a rendőrök jelezték, hogy perceken belül érkeznek, ne tegye le a telefont a lány, és vonuljon biztonságba. Még mindig rettegve nézett rám, de látta, hogy nem vagyok ellenség.

-Ki vagy te? Vagy… mi vagy te? – dadogta.

-Én vagyok az őrződ, Laura. De nem beszélhetsz erről senkinek. Itt leszek neked mindig, abban a plüss nyúlban, ameddig csak szükséged lesz rám. Akármikor nagy veszélybe kerülsz, én itt leszek neked. Ne haragudj, hogy nem tudtam előbb segíteni. Őszintén sajnálom. De most már minden rendben lesz. Tom nem tud kiszabadulni, a rendőrök pedig akármelyik pillanatban megérkezhetnek. Nemsokára újra otthon leszel. – Pár pillanatig csak némán néztünk egymásra, majd elindultam a nyúl felé.

-Ne hagyj itt! Annyira félek!– kiabált utánam, de még mindig nem mozdult.

-Nem tehetem, ez a szabály. De hidd el, ha szükség lesz rám, újra eljövök majd. – mondtam neki, és gyorsan visszatértem a plüssbe. Pár perccel később Laura felkapta a fehér nyulat, így már újra láthattam, mi történik. Éppen kilépett az ajtón, megérkeztek a rendőrök. Több autóval érkeztek, felfegyverkezve. Az egyikük előre rohant, és hátra húzta a lányt a rendőrautók mögé. Közben a csapat többi része megrohamozta a házat, pár perccel később pedig az ázott, vérző Tomot hozták elő.

-Megkötözve találtuk a fürdőszobában. – A rendőr, aki biztonságba helyezte Laurát, kérdő tekintettel nézett le rá.

-Ez te voltál? – Laura egy pillanatig elgondolkodott, majd felemelte a játékot, és büszkén közölte:

-Nyuszifül villámereje. – A tiszt pár pillanatig értetlenül nézett rá, majd mosolyogva nyugtázta, és beültette a kocsiba.

-Innentől minden rendben lesz. Tudod, hol laktál, mielőtt elraboltak?

És így történt. Én vagyok Nyuszifül, és soha, senki nem bánthatja a gyerekemet.