Csapatszellem: Huan hugi, a vérvörös árnyvilág varázslatos szolgája

LEGJOBB NOVELLA
BARÁTSÁGOSAK - Csapatszellem, Miskolc
Huan hugi, a vérvörös árnyvilág varázslatos szolgája

QinShihuang Di volt az első.

Az első császár, gondolják sokan, és persze nem tévednek. Tényleg ő volt az, aki a történelem során először fogta magát, és azt mondta: Hé, Kínának volt már egy csomó királya. Én jobb vagyok náluk, úgyhogy mától én Császár leszek. Ha már itt tartunk, ő volt az a csávó is, akit egy országnyi ember éltetett és szinte isteni szintre emelt jósága és páratlan intelligenciája miatt, miközben ő ücsörgött a trónján és egy komplett hadseregnyi agyagkatonát építtetett – feltehetően mert félt a sötétben egyedül - majd nagy valószínűséggel higanymérgezésben meghalt, mert meg akarta találni az Élet Elixírjét.

XianHua nem volt biztos benne, hogy Qin első császárának története magáról az emberről vagy az országról mond el többet.Persze ez – a tanítványok szórakoztatásán kívül -XianHua világában mit sem számított. Az egyetlen dolog, ami az Árnyvilágban számított az az élők szívének ritmusos dobbanása és a holtak sikolyának visszhangja volt.

XueHongYingGuo – suttogták az emberek, mikor meglátták a vörösbe öltözött nőket az elhagyatott utak mellett sétálni csillogó, díszes kardjaikkal. Vérvörös Árnyvilág. XianHuaszerint illett rá a név, bár azt nem tudta volna megmondani, hogy ki és miért aggatta rá.Hogy az egyenruhaként hordott vörös hanfu inspirálta-e rettegett szavakat, vagy épp a gúnynevek miatt kezdték el azokat hordani, mintegy magukévá téve a hátuk mögött elrebegett sértéseket, örök rejtély marad. Persze, az sem kizárt, hogy a vadászatok után hátramaradt hullahegyeknek és vértengernek köszönhették a pletykákat és a határtalan rettegést, ami körbelengte a testvériséget.

Átkozottak. Mágusok. Démonok. Gyilkosok. Gyilkosok. Gyilkosok.

XianHuamég soha nem ölt meg senkit. Persze ezzel nem volt egyedül, a Vadászok nagy többsége még csak nem is fogott fegyvert élő emberre. A holttestek azonban megtévesztőek lehettek azok számára, akik nem ismerték az Árnyvilágot.

Minden más tette mellett Qin Shihuang Di volt az első, aki felfedezte, hogy azok, akik erőszakos halált haltak, azok, akik még élni akartak volna, sajnos nem mindig maradnak halottak. Hogy késő este az erdőben visszhangzó törött ágak zaja nem mindig egyszarvasnak köszönhető. Hogy a kísérteties süvítő hang az ágak között nem mindig a szél. Hogy azok, akik megjárták az alvilágot, erőszakkal a szívükben térnek vissza, és az egyetlen módja annak, hogy ne tegyenek kárt senkiben, ha átdöfik őket egy karddal, amit égő testek tüzében kovácsoltak, és ártatlanok könnyében hűtöttek.

Hogy ezt hogyan fedezte fel az egykori császár, azt a történelem órákon nem mondták el, és Xian Hua nem volt benne biztos, hogy tudni akarja. A lényeg az volt, hogy ezeknek a lényeknek a legyőzése érdekében a húga, Zhao Huan vezetésével létrehozott egy testvériséget, a Vadászokét, akiket gyermekkoruktól kezdve arra képeztek, hogy ezekkel a teremtményekkel harcoljanak. A testvériség csak nőkből állt, akik nem birtokolhattak rangot, nem mehettek férjhez és nem alapíthattak családot. Amíg képesek voltak rá, harcoltak, mikor túl sérültek vagy túl öregek lettek a harchoz, oktattak. Bár az utóbbira – XianHua tudta – nem adódott túl gyakran lehetőség.

Mikor QinShihuang Di bejelentette, hogy befogadja bármelyik család lány gyermekét azzal a feltétellel, hogy azokat nem keresik soha többé, mindenki azt hitte, hogy ágyasokat akart képezni magának. Persze nem tévedtek nagyot, a szebb lányokat az uralkodó minden alkalommal megtartotta magának. De az olyanokat, mint XianHua? Akiknek ostor okozta hegek borították a háta napbarnított bőrét, és a bal szeme alatt egész az álláig recés sebhely húzódott? Azok a lányok a Vadászokhoz kerültek.

XianHuatizenhat volt, idősebb, mint a legtöbb lány, mikor összeverve, véresen behurcolták a császár palotájába, onnan pedig bekötözött szemekkel tovább vitték egy hegyre, amiről csak annyit tudott, hogy lóháton 10 napra van Xianyangtól. Mire odaértek, majdnem belehalt a sérüléseibe, de a Vadászok otthonában soha nem ismert luxus várt rá. Meleg ágyban alhatott, együtt ehetett a többi tanítvánnyal és tanulhatott. Tudta, hogy hálásnak kéne lennie, de egy olyan lánynak, aki szabályok nélkül nőtt fel, a hegy tiszta levegője fojtogatóbb volt, mint a csatorna bűze.

Hamarosan ő lett a tanítók legrosszabb rémálma, az órai csínytevések nagymestere. Az igézetekkel alacsonyabb szintű démonokat idézett meg, akikkel kilopatta az édességet a konyhából, és szétosztotta a tanulótársai között. Illetlen könyveket csempészett a tankönyvek közé, amiket amint kinyitnak, elkezdik felolvasni magukat. Ellopta a patakban fürdő felvágós, idősebb növendékek ruháit, és az ebédlő kellős közepére tette őket. Bár álmából felkelve visszafelé is fel tudta mondani a hely szabályait – büntetésből több százszor is le kellett már írniaőket – sosem volt hajlandó betartani egyet sem.

Mindennek ellenére - vagy talán ennek köszönhetően -XianHuavolt az egyik legtehetségesebb Vadász, akit valaha képeztek. Seperc alatt beérte a kortársait, a kardvívás és az igézetek nagymesterévé vált. Az egyetlen ok, amiért nem engedték velük vizsgázni tanárai az az volt, hogy képtelen volt megtanulni a Vadászat legfontosabb szabályát. Az engedelmességet.

 - Shijie, nem szabadna itt lennünk. – a remegő hang egy korához képest apró lányhoz tartozott, aki szinte vallásosan követte XianHua-t mindenhová, mióta az iskolában betiltott könyveket csempészett be neki a hegy aljában található kis faluból. Két évvel fiatalabb volt nála, így a vizsgája még messze volt, ráadásul XianHua gyanította, hogy apró termete és félénk természete miatt vissza is fogják tartani. Egyértelmű volt, hogy a lánynak semmi keresnivalója nincs ilyen késői órákban a démonoktól hemzsegő erdőben.

 - Akkor menj vissza. – suttogta idegesen XianHua, miközben kifújt egy kósza hajtincset az arcából. Egy örökkévalóságnak tűnő ideje guggolt a vizsga helyszínéül szolgáló erdőben felállított egyik csapda közelében, de kortársai fojtott suttogásán kívül még semmit sem hallott. Ha voltak is élőholtak az erdőben, azok nagyon úgy tűnt, nem kívántak megismerkedni vele.– Ez az én harcom. Senki sem kért meg, hogy gyere velem.

- De mi van, ha történik veled valami? Mi van, ha…

- Tudok vigyázni magamra! Most pedig fog be, mielőtt… - ideges kicsattanását hangos kiáltás követte valahonnan jobbra, amit leginkább egy fuldokló ember halálhörgésére hajazó zaj kísért.

Mielőtt az eseményeket követő segélyhívó petárda akár csak a fák peremét elérte volna, XianHuamár talpra is ugrott, kezében az íjával, oldalán egy a raktárból kölcsönvett gyakorlókarddal rohant a hang felé, teljesen megfeledkezve az utána kiabáló lányról.

Arra azonban, ami a fák között várta, semmi sem készíthette fel. A földön három lány hevert, a vizsgához használt fehér hanfukat, amit azért viseltek, hogy a sötétben is felismerjék egymást, átitatta a vér. Lehetetlen volt megmondani, hogy élnek, vagy halottak. Még két lány guggolt egy ragyogó varázskör mellett, egyikük fején csúnya vágás, a másiknak egyértelműen eltört a lába, a kéken fénylő vérkör közepén pedig egy vörösbe öltözött nő állt.

A ruhája egyértelműen a Vadászok öltözékének egyik változata volt, ahhoz ellenben túl idős volt, hogy növendék legyen, viszont XianHua nem emlékezett volna, hogy látta a tanítók között. Terepről hívhatták, hogy segítsen a vizsgával?

XianHua idegesen rápattintott egy nyilat az idegre, de nem merte megfeszíteni. Ha tényleg egy segéd, akkor nem lőheti le. De ha valóban csak a vizsga miatt lett volna ott, akkor vajon szabályos volt ennyire összevernie a növendékeket? Nem segített a helyzeten, hogy nem tudta, milyen állapotban vannak a tanulótársai, és a tény, hogy nem kapta meg a vizsgára vonatkozó szabályokat és utasításokat, mivel nem is kellett volna az erdőben lennie.

Pillanatnyi tétovázás után kivett a tokjából még egy nyílvesszőt és a vörösbe öltözött nő lógó ruhaujjait célba véve elengedte az ideget egy közeli fához szegezve a visító, hörgő lényt. Az a hang, ami kijött a torkán… XianHua-ban nem maradt kétség, hogy bármi volt is a vörös ruhás teremtmény, nem szabadott volna itt lennie.

- Mégis mire vártok? Tűnjetek innen! – kiáltotta idegesen a földön kuporgó két lánynak, akiknek nem is kellett több, egymást támogatva, hangos kiáltozás közepette az erdő széle felé vették az irányt. XianHuaazonban nem mozdult. Vérében ott lüktetett az adrenalin mellett a bizonyítási vágy is. Ahogy egy újabb nyíllal célba vette a vergődő nő szívét, szájában a szabadság édes íze áradt szét. A tudat, hogy ha bizonyítja rátermettségét, elmehet erről a helyről, elvakította.

A lábát érő csapás váratlanul érte. A föld kiszaladt alóla, és egyik pillanatról a másikra a koszban és vérben fekve találta magát, a hirtelen ütközéstől a levegő a tüdejében ragadt. Inkább ösztön volt, mintsem tudatos mozdulat, amivel oldalra fordulva kitért a felülről felé érkező kard hegye elől.

A második nő is az elsőhöz hasonló vörös ruhát viselt azzal a különbséggel, hogy az ő nyakán végighúzódott egy hosszú, mély vágás. A vágás ugyan már nem vérzett, XianHua tudta, hogy a nőnek nem kellett volna tudnia mozogni. Halott volt. De a szeme éber, mozdulatai gyorsak és precízek, közel sem hasonlítottak az oktatók által leírt logikátlan agresszióra, az oktalan és fékezhetetlen pusztításvágyra, ami az élőhalottakat jellemezte.

Az íját a dulakodásban ugyan elvesztette, a kardja még mindig az oldalán lógott, így a penge után nyúlva gyorsan a nő keze felé lendítette azt. Fejében visszhangot vertek az oktatók szavai.

Csak akkor halnak meg, ha átszúrod a szívüket, de ha levágod a karjukat, nem tudnak harcolni. Arra számítanak, hogy egy csapással ki akarod őket végezni, ezzel tied lehet az előny. Az előny pedig nagyon fontos, mikor olyan lényekkel állsz szemben, akik nem fáradnak el.

XianHua érezte, mikor a kard éle beleszaladt a nő húsába, és tudta a pillanatot, mikor csontot ért és megállt. Meglepetéstől tágra nyílt szemmel rántotta vissza a pengét és készült a védekezésre. Nem tudta, hogy ennyi erő kell egy kar levágásához. Nem tudta, nem tanították meg rá. Nem volt felkészülve.

A nő kezéből kiesett a kardja, de más jelét nem adta a sebesülésnek. Az arcán szétterjedő vicsortól a XianHua ereiben lüktető adrenalint rögtön felváltotta a színtiszta rettegés. Ahogy a lény sérült karjával a nyaka felé nyúlt, a lány hirtelen minden stratégiát és logikát félretéve, mindent egy lapra tett fel és közelebb lépve a nő felé lendítette a pengét. Az nyilván nem számított rá, hogy a lány szinte önként nyújtja teste legsebezhetőbb pontját a fojtogató ujjak közé, így a penge ismét célba ért. Ám XianHua ezúttal nem állt meg, mikor karján felszaladt a libabőr a csikorgó érzéstől, amivel a penge csonthoz ért. Bár tüdeje levegőért sikoltott, nem próbált kiszabadulni a nő szorításából, hanem addig tolta a kardot, míg a keresztvas szorosan a nő mellkasához nem ért, tudván, ha átszúrja a szívét, a halott újra semmivé lesz.

Azonban semmi sem történt. A teremtmény a testét átszúró idegen tárgyról tudomást sem véve tovább, még erősebben szorította a lányt, és mindennek ellenére most fordult meg a fejében először a gondolat: Most meg fogok halni?

Apró fekete pontok kezdtek táncolni a lány szeme előtt, karjából kiszaladt az erő, és ha a lény nem tartja olyan szorosan, biztosan összeesik. Épp mikor úgy érezte, hogy a feje szétrobban a benne lüktető feszítő nyomástól, a teremtmény szorítása engedett, majd teljesen eltűnt. Köhögve, fuldokolva rogyott a földre miközben fülét betöltötte a korábban halott hörgés, és mire felnézett a két nőből nem maradt más, csak por és a Vadászok vörös, szakadt ruhája.

A korábban látott kéken ragyogó vérkör most a tűz minden színében pompázott, mellette egy fehérbe öltözött lány guggolt, haja szoros copfban, karddal a bal kezében, a ruhájának jobb ujját majdnem teljesen letépte, és az alkarján egy mély, vágott sebből vér csöpögött a földre.

XianHua tekintete a vérkörre tévedt, és látta, hogy a lány a saját vérével átírta a kör peremét alkotó karaktereket, ezzel elűzve a démonokat. Az elkapkodott vérrel írt karaktereket így lehetetlen volt kihámozni, azonban ahol az írás eleje és vége összeért hat karakter érintetlen maradt.

ZhaoHuanMei és Song Yan Li.

 - Mondd, neked halálvágyad van? – kérdezte hirtelen a kör mellett guggoló lány, akiben XianHua akkor ismerte fel JiangYingYue-t, a korosztálya üdvöskéjét. A lány mindig csendes volt és precíz, soha nem emelte fel a hangját, sosem beszélt fölöslegesen, sosem csinált semmit, ami akár csak halvány jelét adta volna egy személyiségnek. Világos, szinte aranyszínű szemei most villámokat szórtak.

- Tessék? –XianHua fülében még mindig visszhangot vert saját vérének áramlása, és a két lény utolsó, haldokló sikolya.

- Meg akarsz halni? –ismételte a lány feltápászkodva a földről, immár teljes testével felé fordulva. Egész tartása feszültségről árulkodott, bal keze, amiben még mindig a kardja markolatát fogta, remegett az elfojtott indulattól. Nyoma sem volt annak a fegyelmezett lánynak, akinek eddig ismerte. – Mert akkor vesd le magad a hegyről, igyál mérget, dőlj a kardodba, vagy bánom is én! De azzal, hogy veszélybe sodrod mások életét…

- Hogy én? – emelte fel hirtelen a hangját XianHua. Feltápászkodott a földről, ami sokkal kevésbé volt indulatos, mint szerette volna, mivel a kezei még mindig remegtek a harctól, de az arckifejezésében nyoma sem volt megilletődöttségnek – Ezt úgy mondod, mintha én idéztem volna meg két vérszomjas démont a vizsga kellős közepén! Mintha nem én lettem volna az, aki próbált megszabadulni tőlük! Ha azt hiszed, hogy azért vagyok itt, hogy sötét mágiával szórakozzak, akkor elmondom neked…

- Itt sem kellene lenned! – már YingYue is kiabált, kardját heves indulattal dugta vissza a tokjába, miközben átszelte a kettejük között lévő távolságot. – De persze azt hiszed, rád nem vonatkoznak a szabályok. Te nem hallgatsz senkire. Rendben. Ha fölöslegesen veszélybe akarod sodorni magad, legyen. De honnan veszed a jogot, hogy ártatlanok életével szórakozz?

- Nem szórakoztam senki életével!

- Talán nem te hoztad ide WangChunHua-t? Vagy azt akarod mondani, hogy egyedül kószált ide?

- ChunHua… - XianHua teljesen elfeledkezett az apró lányról, aki követte őt az erdőbe. – Mi történt vele? Jól van?

- Jól van. – vágta oda ingerülten YingYue – Mikor elindultál a jel felé, segítséget keresett. Belém botlott és azt mondta, a jel ellenére idejöttél. Nem tudta, hol vannak az oktatók, így könyörgött, hogy siessek ide. Azt mondtam neki, hogy várjon az erdő szélén.

XianHuaerre elcsendesedett. Ezúttal minden tekintetben JiangYingYue-nek volt igaza. Olyan helyen volt, ahol nem kellett volna lennie. Veszélybe sodort egy ártatlant. Nem mellesleg pedig a lánynak köszönhette az életét. Az indulat hirtelen elpárolgott a testéből és nem maradt más hátra,csak a szégyenérzet. Az oktatóinak és a csoporttársának is igaza volt. Meggondolatlan volt.

 - Nem démonok voltak. – szólalt meg hirtelen JiangYingYue, ezzel ismét magára vonva XianHua figyelmét. - Nem démonok voltak. – ismételte, a lány értetlen tekintetét látva.  – Ezért nem tudtad megölni őt.

- Ha nem démonok voltak, akkor mik?

- Nem tudsz olvasni? – sérült kezével a szétbarmolt vérkör felé mutatott – ZhaoHuanMei és Song Yan Li.

- De ők voltak az első Vadászok, nem? Miért akarnának megölni minket? Egy testvériségbe tartozunk. – Az értetlensége mintha még jobban felidegesítette volna a lányt.

- Te sohasem figyeltél oda órán, igaz? – az aranyszínű szemek villanása hirtelen emlékeztette XianHua-t arra, hogy osztálytársa oldalán még mindig ott csücsül a kardja, és ha a lány hirtelen úgy dönt, hogy előveszi, túl közel fog állni hozzá ahhoz, hogy bármit is tehessen. – Igen, ők alapították a rendet, de én a helyedben nem emlegetném magam egy lapon velük. Elvakította őket a hatalom, és ahelyett, hogy az elpusztítására törekedtek volna, irányítani akarták az Árnyvilágot. Viszont a tervük visszafelé sült el. Az Árnyvilág Szolgáinak is nevezzük őket. Nem is igazán élők, nem is igazán holtak. Nem lehet őket megölni, ugyanakkor nem tartózkodhatnak a föld felett, csak ha valaki kifejezetten megidézi őket. – Fejével a földön fekvő három lány fele intett, akiknek ugyan messze túl lassan, de még mindig emelkedett és süllyedt a mellkasa. – Feltételezem, hogy csalni akartak, de végül nem tudták őket irányítani.

- Csalni?

- Aki megidézi őket kívánhat tőlük valamit, egyetlen egy valamit, de bármit a világon. Az egész Árnyvilág nekik válaszol. Viszont ha csak egyetlenegy pillanatra is meginogsz…

- JiangYingYue! MeiXianHua! –XianHua összerezzent a neve hallatán. Mikor a császári palotába hurcolták négy évvel ezelőtt, nem voltneve. A XianHua nevet a császár adta neki, mikor ágyékon rúgta az egyik őrt, aki megpróbált hozzáérni. Veszélyes Virág. Mikor azonban a hegyekbe ért, és neki egyedül nem volt családneve a többiek MeiyouMingziXianHua-nak kezdték nevezni, mivel úgy hangzott, mint egy méreg. A neve nincs veszélyes virág. Nem tudta megmondani, hogy a gúnynév első karaktere mikor ragadt rá.

A három vizsgát felügyelő oktató sietett, ahogy csak tudott, amint meglátta a vészjelzést, ám ha JiangYingYue nem siet oda időben, XianHua határozottan nem élte volna túl a találkozást a két alapítóval. Persze ez a tanárokat nem hatotta meg. Miután megszavaztak háromszáz ütést a lánynak, JiangYingYue is kapott százat, és ugyanúgy megbuktatták a vizsgán, mint azt az öt lányt, akik az idézést végezték. Amiért megszegte a szabályokat, és nem hagyta el az erdőt a jelzést látva, valamint amiért varázslatot használt. Azzal a különbséggel, hogy míg az idézőket visszaküldték Xianyangba, YingYue maradhatott, és XianHua-val egyetemben egy év múlva újra próbálkozhatott a vizsgán. A két lány egy szót sem váltott miután otthagyták az erdő, de az ítéletet hallva XianHua-t elöntötte a szégyen.

Ha a lány nem siet a segítségére, minden probléma nélkül átment volna a vizsgán, és a hátát sem borították volna véres sebhelyek. Nem kellett volna heteket a gyengélkedőn töltenie, arról nem is beszélve, hogy régen elhagyhatta volna a hegyeket, hogy igazi Vadász lehessen. Mire újra találkoztak, mindkettejük hátán összeforrtak a sebek és JiangYingYue szálfaegyenesen ült a lenyugvó nap utolsó sugarait figyelve, mintha mi sem történt volna. De történt. És XianHua tudta, hogy az egész az ő hibája.

 - Köszönöm. – törte meg a túl hosszúra feszülő csendet hajfonata végével babrálva. – És sajnálom.

JiangYingYuenem nézett rá.

 - Aznap… Köszönöm, hogy megmentettél. És sajnálom, hogy megbüntettek miattam. Tudom, hogy nem kifogás, de próbáltam beszélni az oktatókkal az érdekedben. Hajthatatlanok voltak.

A lány még mindig nem nézett rá, profilja teljes nyugodtságról árulkodott, Az egyetlen, ami elárulta az szokatlan arany szemének csillanása volt. XianHua elgondolkodott, vajon hogy nem tűnt fel neki eddig, milyen gyönyörű a lány. És, hogy a szépsége ellenére hogy került a Vadászok közé.

- Talán nem kellett volna odamenned. – mondta végül, ajkát egy kemény vonallá húzva, szemeit nem véve le a napkorongról. A csend ismét hosszúra nyúlt, és XianHua tudta, hogy mondani kell valamit, de a szavak elhagyták. Nem volt kifejezés, amivel jóvá tehette volna, így csak ennyit suttogott:

- Tudom.

Hogy a tény, hogy XianHua nem próbált tiltakozni, vagy a teljes megtörtség a lány hangjában tette-e meg a hatását, nehéz megmondani. De JiangYingYue végre levette a szemét a napkorongról, és a másik lányt kezdte el tanulmányozni. Szemei a lány állán pihenő sebhelyen állapodtak meg. Végül sóhajtott egyet, és tenyerét kisimítva a combjára, ismét a horizont fele nézett. XianHua észre sem vette, hogy eddig ökölbe szorította őket.

- Nem a te hibád. – mondta végül vontatottan, mint aki magában tudja, hogy a szavak igazak, de nem akaródzik beismernie őket. – Tudtam, hogy mit kockáztatok, ha utánad megyek. Tudtam, hogy ez történhet.

- De ha nem megyek oda, akkor nem kerültél volna ilyen döntés elé. –a lány hangja alig volt hangosabb suttogásnál. A bűntudat méretes csomóként fojtogatta.

- És ha az az öt lány nem idézi meg ZhaoHuanMei-t, akkor sem kerültem volna. Felesleges azon mélázni, mi lett volna, ha ez vagy az történik. Ami történt, megtörtént. –látva, hogy XianHua még mindig nem emelte fel a földről a tekintetét, a lány álla alá nyúlva kényszerítette, hogy az a szemébe nézzen. – De ha mindenképp vezekelni szeretnél, tedd ezt az évet felejthetetlenné. Had lássam, hogy volt értelme megmenteni téged. Mutasd meg, mi rejtőzik benned a bajkeverés és a fegyelmezetlenség mögött. Mutasd meg, mennyit érsz!

XianHua így is tett. Nem lógott többé, nem tört borsot mások orra alá. Bepótolta mindazt a tanulást, amivel eddig elmaradt és YingYue segítségével egy év múlva sikeresen letette a vizsgát. A tanárok, látva, hogy a két lány milyen kivételes csapatot alkot, együtt osztották be őket Chang’an mellé, ami az aranyszemű lány szülőföldje volt. Mint kiderült, nemesi családból származott, és egy akaratlan házasság elől menekült a Vadászokhoz. Mikor a tőlük legalább tíz évvel idősebb férfi YingYue-t meglátva ócsárolni kezdte a lányt, olyat kapott XianHua-tól, hogy azzal biztosan nem dicsekedett el. Utólag, bár YingYue összeszidta, miközben felszakadt ajkairól törölte le a vért, mondván nem bánthatnak egyszerű halandókat, azért látszott rajta, hogy hálás.

Egyikük sem tudta volna megmondani, hogy pontosan mikor és hogyan, de az évek alatt, minden vitával, minden vadászattal, minden átmulatott éjszakával, aminek a végén YingYue hazacipelte a lábán alig álló XianHua-t, barátokká váltak. Aztán valami még többé, valamivé, amire nem voltak szavak, amit nem lehetett megfogalmazni, csak érezni. A legközelebbi kifejezés, amit XianHua talált a könyveiben, a lelki társ volt. Emlékezett, hogy egyik nap, mikor épp nem volt semmi dolguk, csak együtt ücsörögtek a folyó mentén, és XianHua nézte, ahogy YingYue a folyót rajzolja, és ahogy a tekintetük találkozott, boldog megnyugvás áradt szét benne. Ah, gondolta, tehát ilyen érzés tartozni valahová.

Aztán az egész egy éjszaka alatt szertefoszlott. Nem mintha az öt év alatt, ami alatt együtt vadásztak, egyikük sem sérült volna meg, és XianHua először nem is gondolt túl sokat YingYue fájdalmas kiáltásáról a háta mögött. Tudta, hogy a lány tud vigyázni magára. Aztán mikor a lény, akivel harcolt, végre porrá vált a kardjának pengéje körül, és hátranézett, látta, hogy a lány a földön fekszik és nem mozdul. A mellkasa nem emelkedett és nem süllyedt, és abban a pillanatban, mikor XianHua rájött, hogy halott, úgy érezte az ő szíve is megállt.

Régen, mikor XianHua nem maradt ott segíteni YingYue-nek a holttestek feltakarításában - mondván egyszer már el lettek temetve, ha úgy akartak maradni, akkor nem kellett volna ismét felkelniük - és YingYue megrovón kérdőre vonta, gyakran viccelt azzal, hogy nem érdekli a holttestek sorsa, mert nincs szíve. Mert ő csak egy mérgezett növény, amit távolról lehet nézni, de ha túl közel merészkedsz, ha hagyod, hogy megérintsen, akkor kíméletlenül végez veled. Azt hitte YingYue majd elhessegeti, legyint rá, mint az önirónikus megjegyzéseire általában, de erre ismét fellobbant az aranyszínű szemekben a harag, és XianHua olyan fejmosást kapott barátnőjétől, amilyet még soha azelőtt.

 - Ne merészeld így becsmérelni magadat! – mondta a szidalmazás végeztével. – Igenis van szíved. Több jóság van benne, mint a legtöbb embernek a kisujjában. Ok nélkül nem ártanál senkinek. És ha valami miatt válaszúthoz érkezel, tudom, hogy képes vagy meghozni a helyes döntést.

XianHua ajkaira hideg mosoly kúszott. Kíváncsi lett volna, ugyanezt mondaná-e a lány, ha most látná. Annak a vérkörnek a pereme mellett térdelve, ami mellett először beszéltek. Emlékezett, mik voltak akkor a lány első szavai.

Meg akarsz halni?

A vérkör ismerős kék fénnyel ragyogott, és egy vörösbe öltözött nő kezdett alakot ölteni a kör közepén. ZhaoHuanMei. A gyönyörű pusztító. Az Árnyvilág Szolgálója.

XianHua-t meglátva a nő indulatosan a kör széle felé indult, de a varázslat ezúttal megállította. Írisztelen fekete szemei megtalálták XianHua saját sötét szemeit, és a lény ajkaira szórakozott mosoly ült ki.

 - Nem emlékszem, mikor volt utoljára, mikor valaki elég erős volt, hogy rám kényszerítse az akaratát. Elismerésem, gyermek. – a hangja több száz haldokló utolsó leheletével szólt. Nem olyan volt, mint a hörgés, amire az erdőből emlékezett.

- Igaz, amit mondanak? A kívánságról. – kérdezte válasz helyett.  – Bármit kérhetek? Bármit a világon?

- Ezen a világon, és az összes többin. – a nő engedelmesen fejet hajtott XianHua előtt, ami furcsa hatalomérzettel töltötte el a lányt.

- Vissza tudod hozni a halottakat az életbe? – a nő szemében furcsa fény villant, de ajkán továbbra is az a szórakozott, rideg mosoly ült.

- Azt hittem ismered a történetemet, ha volt merszed engem megszólítani. – XianHua ismerte. Song Yan Li, ZhaoHuanMei legjobb barátja és bűntársa az Árnyvilággal való szövetkezésben öngyilkos lett, mikor kettejüket elfogták a QinShihuang által küldött erők. Azonban a végső csatában, amivel a YingGuo-ba küldték őket, ismét együtt látták őket harcolni. A történet szerint ZhaoHuanMei visszahozta őt a halálból. De ez csak legenda volt.

- Ez nem válasz. Igennel vagy nemmel felelj!

A lény fújt egyet.

 - Igen, képes vagyok rá. Bár utána nem lesz olyan, mint amilyen volt. A lelkek, amik megjárták az Árnyvilágot mindig látni fogják tüzet, ami a másik oldalon ég, hallani fogják a kínzott lelkek sikolyait. De, ha hajlandó vagy megfizetni az árát, meg tudom tenni.

- Nem érdekel az ára. Tedd meg! Hozd őt vissza! – a szavakat parancsolónak szánta, de azok a kétségbeeséstől és a remény halovány szikrájától megremegtek. A lény ismét fejet hajtott, majd YingYue földön fekvő teste felé intett, mire XianHua rögtön mellé térdelt.

A teremtmény, ami valaha ZhaoHuanMei volt mormogott pár szót valami idegen nyelven, amit XianHua nem ismert, de nem érdekelte. Nézte, ahogy a sebek a lány torkán összeforrnak, ahogy a mellkasa újra emelkedni és süllyedni kezd.

Olyannyira elvakította a remény, hogy nem látta a jéghideg mosolyt, ami Zhao HuanMei ajkára költözött mielőtt JiangYingYue éjfekete szemei kipattantak.