Alapult Krisztus Előtt 60-ban - Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei

LEGJOBB IRODALMI KRITIKA JELÖLT
ELFAJZOTTAK - Alapult Krisztus Előtt 60-ban, Pécs
Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei           


A sci-fi műfaja mindig közel állt a szívemhez. Kiskorom óra rajongok a Star Wars-ért, a valódi fordulatot azonban a tinédzserkoromban felfedezett – és mára már kedvenc íróimmá vált – Douglas Adams és Andy Weir hozta meg az életemben. Így nagy reménnyel kezdtem neki az Idő gyermekeinek, amiről ez idáig csak jókat hallottam.
A történet a meglehetősen távoli jövőben kezdődik, ahol is az emberiség látván, hogy bolygójuk a katasztrófa szélén áll, más naprendszerekben keres új lakóhelyeket, illetve terraformál bolygókat, hogy új emberi kolóniák telepedhessenek meg rajtuk. Az egyik ilyen bolygó átformálásában játszik vezetői szerepet Avrana Kern, aki titokban ’Kern bolygójának’ hívja az égitestet és teljes egészében magáénak tartja a projektet, illetve annak sikerét. Ám mikor elérkezne az idő a projekt elindítására (ami pár majom, illetve egy nanovírus a bolygó felszínére való kilövéséből áll), egy Non Ultra Naturának nevezett ellenséges földi szervezet tagja közbelép, és felrobbantja a hajót. Avranának sikerül megmenekülnie, és kilőnie a nanovírust, ám a majmokat tartalmazó kapszula elég. Ő maga hibernált álomba merül.
A következőkben megismerkedünk az emberiség utolsó élő tagjaival – mint kiderül –, évszázadokkal később járunk. A Földön jégkorszak uralkodik, és így fajtánk fennmaradt tagjai egy űrbárkán tartózkodnak hibernált állapotban útban a fennmaradt csillagtérképekből terraformáltnak sejtett bolygók felé. Ám mikor megérkeznek Kern világához, az akkorra félig gép – félig ember Avrana veszélyforrásnak ítéli meg őket, és nem engedi, hogy beleavatkozzanak projektjébe. Mit sem sejt arról, hogy a nanovírus számára kijelölt gazdatestet nem találva – hiszen a majmok soha nem értek a bolygóra –, a pókok evolúcióját segítette elő, így ők lesznek az uralkodó faj a bolygón.
A könyv során végigkövethetjük a Gilgamesh űrbárka lakóinak kétségbeesett próbálkozásait a fennmaradásra, az Avranával folytatott küzdelmüket, belső harcokat és lázadásokat, illetve félresikerült letelepedési kísérleteket. Velük párhuzamosan pedig szemtanúi lehetünk annak, ahogy a pókok lassan értelmes fajjá növik ki magukat, társadalomba szerveződnek, az akaratuk alá hajtják a hangyákat, tudományágakat fejlesztenek ki, sőt még vallást is alapítanak. Mikor azonban a Gilgamesh minden próbálkozása a Kern világán kívüli élet megtalálására meghiúsul, és vissza kell térniük a zöld bolygóra, az emberiségnek meg kell békélnie a tudattal, hogy immár kettős társadalmat fognak alkotni az arachnoidokkal mindkét faj fennmaradásának érdekében.
Számomra a történet már ott elásta magát, hogy pókokat helyezett a középpontba. Ez természetesen egyéni preferencia kérdése, de engem személy szerint folyamatosan rázott a hideg, miközben a pókok történetét követtük. Túlzottan vizuális a fantáziám ahhoz, hogy ne lássam magam előtt a szőrös lábaikat minden pillanatban, miközben olvasok róluk.
De nem csupán ez volt a problémám Portiával, Biancával és a többi kannibál arachnoiddal. A legszembetűnőbb az volt, mennyire nem éreztem természetesnek az egész cselekményszálat. Persze lehetne vitatni, hogy egy sci-firől van szó, és hogy írói szabadság, de egyet tisztázzunk: ha egy író kifejezetten ’emberi’ és földi környezetbe helyezi az egyértelműen nem humanoid karaktereit, sőt, még emberi tulajdonságokkal is felvértezi őket, akkor az a saját hibája, ha nem sikerül autentikusan a faj ábrázolása, és nem az olvasó fantáziájának a hiánya. Egyszerűen rossz szájízem van még most is, ha a pókok cselekményszálára és világára gondolok.
Még hozzátesz elégedetlenségemhez, hogy ez a könyv ismét belefutott a már jól ismert hibába: erős témákkal akart foglalkozni, amiben csúnyán elbukott. Tchaikovsky olyan témákkal dobálózik, mint egy matriarchális társadalom, ahol a férfiak vannak elnyomva – ami már csak azért is zavart, mert felhozza a reverz szexizmus témáját –, ami soha nem volt és soha nem is lesz egy értelmes gondolat. A klímaváltozás, az emberiség, amelyik a saját vesztébe vezeti magát az ambícióival, az emberiség, amelyik még akkor is saját maga ellen fordul, amikor már csak pár ezren maradtak, istenkomplexus, halhatatlanság, egoizmus, az emberiség felsőbbrendűsége, ’az emberek bárhova mennek, pusztítást visznek magukkal’. Ezek a témák nem abban buknak el, hogy rosszak – kifejezetten tetszett a klímakatasztrófa és az emberiség pusztulása-vonal –, hanem, hogy egyszerűen túl sok van belőlük. Egy 600 oldalas könyv sem elég több tucat különböző téma megvitatására, legalábbis nem úgy, hogy méltó legyen az olvasók elismerésére.
Miután a történet kis darabokból áll össze, amelyek között gyakran több ezer év ugrás van, és az esetek többségében nem kapunk teljes magyarázatot, hogy miért történnek ezek a dolgok. Az egész könyv olyan érzetet ad, mintha egy ötéves ollózta volna össze. A részek túl rövidek ahhoz, hogy túl sok értelmük legyen, gyakran úgy éreztem, nincs elég kontextus ahhoz, hogy kerek legyen a történet. Ennek következtében a karakterek kétdimenziósak, nincs időnk megismerni őket, de még amikor lenne is alkalom rá, az író valamiért úgy dönt, inkább meghagyja őket sztereotípiának. A szerelmi szál a Gilgameshen lévő Holsten és Lain között nem is biztos, hogy szerelmi szálnak nevezhető, annyira gyenge. Bár a pókoknál Tchaikovsky megpróbált valami intergenerációs kapcsolatot reprezentálni, amolyan Felhőatlasz stílusban a szereplők között, nem igazán sikerült neki.  
Klasszikus esete ez a könyv annak, ahol az író megpróbál nagy, szép gondolatokat megfogalmazni, ami ugyan néhol sikerül is neki, de a történet annyira gyenge, hogy elvesznek benne az értékelhető részletek. Csak hogy jobban érzékeltessem az értékelhetetlenségét a könyvnek, szerepelnek benne olyanok, mint pókhálóból font űrszonda, folyékony ’tudás’, amit a pókok fizikailag át tudnak adni egymásnak, és a pókok által módosított nanovírus, amely lehetővé teszi, hogy az emberek ne féljenek tőlük.
Hogy tisztázzam: ezekkel az aspektusokkal nem azért van gondom, mert abszurdok (elvégre a sci-fiben és a fikcióban az a zseniális, hogy abszurd lehet), hanem az, hogy egyszerűen az író nem vett rá, hogy elhiggyem. Számomra a jó sci-fi ott kezdődik – és higgyék el, imádom ezt a műfajt –, hogy mindegy mennyire földtől elrugaszkodott az ötlet, egy percig sem kérdőjelezem meg, hogy ez létezhetne (lásd: Galaxis útikalauz stopposoknak). Sajnos az Idő gyermekeinek ezt semmilyen formában nem sikerült teljesítenie az én szememben, szóval köszönöm szépen, de nem kérek többet Adrian Tchaikovsky könyveiből.