Tűzben Edzett Triász - Lewis Carroll: Alice Csodaországban

LEGJOBB IRODALMI KRITIKA JELÖLT
ELFAJZOTTAK - Tűzben Edzett Triász, Jászberény
Lewis Carroll: Alice Csodaországban  
 

Az Alice Csodaországban említésére sokaknak a 2010-es filmben Johnny Depp által megformált Kalapos, vagy az 1951-es animációs feldolgozásban lévő vigyorgó macska jut eszébe. Mint minden, a popkultúrát is befolyásoló mű esetében szinte mindenki ismeri a történetet: Alice beleesik egy nyúlüregbe, csupa furcsaságban lesz része, megnő, összezsugorodik, majd mindezek végén felébred, és rájön, hogy ez a sok őrültség csupán álom volt. Azonban ennek a történetnek is megvan a mögöttes jelentése, számos szimbólum található benne, ezeket közelebbről megvizsgálva még érdekesebbé, elgondolkodtatóbbá válik Csodaország. Azt hiszem, emiatt választottuk ezt a könyvet: szerettünk volna (újra) belecsöppenni ebbe a figyelemreméltóan kaotikus és egyszerre barátságos világba közelebbről is megvizsgálva annak mondanivalóját.
Alice kalandjait a mesélő egyes szám harmadik személyben beszéli el, ami kifejezetten illik hősünkhöz: egy találékony kislányt ismerhetünk meg, aki magassági problémáinak orvoslására postán küldött volna cipőt a saját lábainak. A nyelvezete valószerűnek hatott, elhittük, hogy ő tényleg egy kilencéves, aki szeretné bizonyítani tudását a környezetének, de ebbe néha belesül.
A regény 12 fejezetből áll, az ezek folyamán megismert szereplők közül néhányan csak egy fejezetnyi szerepet kaptak, míg mások visszatértek a tárgyalás folyamán az utolsó fejezetben is. Akárhány szokatlan figurával találkozott Alice, egyiküket sem ismertük meg ténylegesen, hiszen csak egy rövid ideig beszélt velük, de ez az egész regényt tekintve minket nem zavart, inkább hozzáadott az amúgy is szürreális élményhez.
A könyv témáját illetően nem tudtunk dűlőre jutni: egyrészt a gyermekkor idilljének lerombolását, másrészt a világ kaotikus mivoltát láttuk benne, de összeülve, ezeket átbeszélve arra jutottunk, hogy mindezek megtalálhatóak a műben. A Fehér Nyúl implikálhatja a gyermeki ártatlanságot elvezetve Alice-t a csodás kertbe, amely az Édenkerthez hasonlatos. A méretbeli változások és Alice folyamatos zavarodottsága a felnőtté válást vetítik előre. Hősünknek számos alkalommal versmondás formájában kell bizonyítania tudását, egy ilyen esetben az Ál-Teknőc és a Griffmadár egyenesen butának nevezi, amiért az ő szemszögükből Alice zavaros verseket szavalt. Ez értelmezhető úgy is, hogy a felnőttek és a gyermekek szemlélete ütközik bizonyos kérdésekben. Ehhez hasonló az igazság megjelenítése a történetben. Az Április Bolondjánál töltött idő folyamán a vendéglátó trió azt mondja Alice-nak „Nincs hely!”, miközben éppen ellenkezőleg sok hely van még az asztalnál. A Kalapos vezetésével mindig egy terítékkel odébb ülnek, amely során csak a Kalapos jár jól, hiszen a többiek mind használt terítéket kaptak. A gomba és a Hernyó karaktere az egész hallucinogén, valótlan, logika nélküli világot jelképezheti. Bárkinek levághatják a fejét holmi légből kapott indokkal, de tudjuk: sokszor az elítéltek megmenekülnek. A tárgyalás során a tanúkat is gyanúsították, Alice jobban ismerte a bírósági folyamatokat, mint maga a Király, illetve az esküdtek befolyásolhatóak voltak. Ezek reflektálhatnak az igazságszolgáltatásra, illetve az ország vezetőire is (a Király és a Királynő személyében).
A történet elején megismert Alice a fejezetek során egyre bátrabbá válik, amíg a végén szembe mer szállni magával a Királynővel is a tárgyalás során. Ebben közrejátszott a méreti előnye is, ezt meg is fogalmazza, azonban érezhetjük, hogy megelégeli Csodaország méltatlanságait. Betelik nála a pohár, zavarodottsága és dühe a bírósági tárgyalás végén csúcsosodik ki. Folyamatosan megkérdőjelezi a tudását, nem tudja, ki is ő, összezavarodik, de miután felébred, és nővére elküldi uzsonnázni, ezek a belső vívódások felszívódnak, nem tudjuk meg, hogy az álomnak milyen hatása volt a kislányra.
A többi főbb karakter is olyan volt számunkra, mint Csodaország: a történetszállal hajlottak, úgy alakultak, ahogy kényelmes volt a történet szempontjából. Megjelentek, eltűntek, az állatok beszéltek, sokszor teljesen logikátlan párbeszédeket alkotva. De mégis, ahogy a cselekmény haladt, csavarodott, érthetetlenné vált, mi kitartottunk. Utánaolvastunk a szerzőnek, hogy miket meríthetett a valóságból, hogyan is kreálta ezt a csodásan különös világot, és akármennyire is furcsa ezt mondani: megértettünk mindent. A mű során megjelent versek paródiák voltak, amelyek más költők verseit célozták meg. Bizonyos szereplők az író baráti köréből származtathatók, illetve Carroll matematikus lévén kissé filozofikus matematikai kérdéseket is elrejtett könyvében.
Mindent összevetve, egy klasszikust ismerhettünk meg közelebbről, azt gondolom, ez sosem rossz dolog. Lehetőségünk volt egy kis 19. századi társadalomkritikát olvasni, hogy úgy fogalmazzunk, ferde tükör volt, több szempontból is. A történet önmagában is kedvelhető volt, de a hármunk által különbözően átélt mese, és az észrevételeink összevetése egy lökést adott neki. Azt hiszem, mindezek tették remekké az olvasásélményünket. Egy olyan könyv, amelyet akárhányszor a kezünkbe veszünk, másképp élünk meg, más dolgokra leszünk figyelmesek, más üzenetet ad át. A mostani üzenete az volt: a világ néha a feje tetejére áll, semmi sem olyan, mint amilyen előtte volt, aztán erre egy hét múlva már nem is emlékszünk. Egyszóval mindenki életében vannak furcsa, érthetetlen epizódok, néha a körülöttünk lévő emberek tűnnek furcsának, néha pedig mindent túlságosan valósnak látunk, nyersnek, ez pedig kifejezetten rossz élményt hagyhat bennünk. Az élet furcsa, az álmok még ennél is furcsábbak, azonban haladunk tovább. Ez része a létünknek, az csak rajtunk áll, hogyan viszonyulunk mindehhez.